1920. szeptember 26-án az American Week címû lap rajzot közölt a következõ aláírással: "Az emberevõ növények áldozata". A képen egy az agávé és a polip megjelenése közötti élõlény látszott, amint hosszú, húsos leveleivel éppen körülfonta a félmeztelen embert és hatalma éles tüskéi behatoltak a védtelen testbe. 1925. január 4 én ugyanez az újság újabb rajzot közölt "Kiszabadult az emberevõ fa ölelésébõl. A képen parafasisakos utazó látható, amint rémülten áll egy alacsony, sûrû növésû fa elõtt amely már kinyújtotta felé horgas ágait... Már ott függtek felette... Még egy pillanat, és halál fia (a fa koronája alatt emberi csontok és koponyák fehérlenek!). De egy bennszülött erõs karja idejében biztonságos távolságra rántotta el. A világsajtóban a mai napig megjelennek ilyen híradások az emberevõ növényekkel való találkozásokról. Ezek a fák e hírek szerint nyögnek, sziszegnek, mozgatják az ágaikat vagy a leveleiket, megragadják az áldozatukat, megemésztik és kidobják emészthetetlen csontvázát.
Bár minden józan gondolkodású ember elõtt világos, hogy mindez a fantázia terméke mégis van némi valóságalapja, amely nélkül ezeket a véres történeteket nem találták volna ki. Egyes növények valóban képesek hangokat adni, sziszegni, ágaikat és leveleiket is mozgathatják mégpedig elég gyorsan. A fantázia és a valóság közötti különbség mindössze az hogy a ragadozó" növények kisméretûek, és a leggyakrabban apró élõlények, fõképp közönséges légyfélék az áldozataik. A botanikusok a ragadozó növényeket (Kürtvirágúak rendje: Sarraceniales) három csoportra osztják, mivel elég nagy a számuk, és eltérõen fogják meg a zsákmányukat. Az aktív ragadozók - ez az elsõ csoport - habozás nélkül megragadják áldozatukat, amint az testükre kerül. A második csoportba tartozó növények nem lépnek fel ilyen határozottan. Elõször magukhoz ragasztják áldozatukat, majd ezután fonják be halálos ölelésükkel A harmadik csoportba sorolható ragadozók egészen passzívak. Sem levelükkel, sem szárukkal nem mozdulnak. Megvárják amíg a zsákmány önként megy be a kelepcébe. Viszont mind a három csoport tagjai megemésztik zsákmányukat
Az elsõ csoport közismert képviselõje a Vénusz légycsapója (Dionaea muscípula). Nevével ellentétben sokkal gyakrabban fog meg más rovarokat. Kedvence a nagy feketehangya. Trópusi-szubtrópusi vidékeken nem fordul elõ, hanem a mérsékelt égöv alatt, Észak-Amerikában él. Ott sem az egész kontinensen, fõképp csak Észak-Karolina államban a fenyvesek közötti mocsarakban. Kedveli a napfényt és a nedvességet. A tõzegmohára települ, ahol mindig talál nedvességet,
A Vénusz légycsapójának szára vékony, levéltelen, és a csúcsán néhány nagy, fehér virág található A levelek a szár tövénél helyezkednek el, tõlevélrózsát alkotva. Ezek a levelek fogják meg a rovarokat, míg a virágok nem vesznek részt a vadászatban.
Minden levéllemez néhány centiméter nagyságú, és széles lemezforma nyélen ül. A levéllemez szélén kemény szõrök vannak. A rovarfogás során ezek töltik be a ketrec rúdjának a szerepét. A levéllemez a középere mentén félbe tud hajolni. Minden féllevélen három tövis meredezik. Ez a legérzékenyebb rész. Ha a rovar hozzáér az egyik tövishez, a fogómechanizmus mûködésbe lép, és a két féllemez egy pillanat alatt összehajlik. A csapda bezárult, a zsákmány fogságba esett. Azért a mechanizmus a fentieknél kissé bonyolultabb. Vizsgáljuk elölrõl.
Kezdõdik a vadászat! Az édes nektár által odacsalogatott légy leül az egyik levélre. Óvatlanul megérinti az egyik tövist. Azt hinnénk, eljött a végzetes pillanat, és a légy csapdába került. De a mechanizmus még nem jön mûködésbe. Nem azért, mintha elromlott volna. Ez csak elõvigyázatosság arra az esetre, ha a tövishez valamilyen kósza tárgy ért volna: például virágporszem, amely a szomszédos fenyõrõl hullott le, vagy egy homokszemcse, amelyet a szél sodort ide. Hiszen a csapda zárulása után még akkor is csak a következõ napon nyílik ki újra - ha nem fogott semmit. Így idõ és energia veszne kárba.
Ha a rovar másodszor is megérinti a tövist, a mechanizmus már késedelem nélkül, pontosan mûködésbe lép. A légy a levéllemez két fele közé szorul. Még él, és láthatja, mi történik odakint. A levelet szegélyezõ merev szõrök szorosan egymásba illeszkednek, rácsot alkotnak. Ha a légy kicsi, át tud bújni a rácsfogak, a merev szõrök között és elmenekülhet. Ez a vészkijárat csak a túlságosan apró élõlények számára való, hiszen ezek megemésztése fölösleges idõpocsékolás lenne. Az apró legyecskék úgy menekülnek ki innen, mint azok az apró halacskák a hálóból, amelyeket nem érdemes kifogni.
Természetesen a nagyobb zsákmány nem menekülhet a csapdából. Küzd, vergõdik, és közben újra hozzáér a tövishez, az indítógombhoz. A harmadik érintés a döntõ! Ugyanis a harmadik jelzés után a levélcsapda légmentesen záródik. Sehol egy rés, sehol egy vészkijárat... Ezután a csapda ürege emésztõnedvvel telik meg. A rovar megfullad.
Az emésztés néhány napig is eltart. Végül a csapda kinyílik. A takarítószemélyzet szerepét az esõ és a szél tölti be. A levél megtisztul a rovar földi maradványaitól és készen áll az újabb munkára. Egy-egy levél csak két-három rovart képes megfogni. Azután elszárad, és újabb levél váltja fel.
Úgy tûnhet, hogy a rovarvadászat nem hoz a Vénusz légycsapójának valami bõséges zsákmányt. De valójában nem így van. Az elfogott táplálék bõségesen elég neki.*

A rovarragasztók

A Vénusz légycsapója csak Észak-Karolinában honos, viszont rokonai, a harmatfûfélék valamennyi kontinensen megtalálhatók, az északi tájak mocsaraiban, tõzegmoháin éppúgy, mint a trópusokon. A Drosera (harmatfû) a rovarfogó fajok második csoportjába tartozik. Azokhoz, amelyek magukhoz ragadják a zsákmányukat. Külsõre a harmatfû hasonlít a Vénusz légycsapójához. Ugyanolyan csupasz a szára, a virágai is fehérek, és a tõlevélrózsa is megfigyelhetõ. Csak a leveleken nincsenek tövisek.
A levelek szegélyén színes, piros nyeles mirigyek helyezkednek el. Ezek végén nyúlós folyadékcsepp van, olyan, akár a harmatcsepp. Szép látvány, amint a ráesõ fényt megtöri, tükrözi. De e szépség halálos veszélyt rejt a rovarok számára.
A csillogás odacsalta légy ráereszkedik a levélre. Alighogy letelepedik, a levél mirigyei ragadós váladékot választanak ki, amelybe a lábai beleragadnak. A légy vergõdik, de ezzel csak fokozza a váladékkiválasztást. Közben a "harmatcseppes" fogómirigyek behajlanak, elérik a legyet, és végleg odaragasztják Mindez lassabban játszódik le, mint a Vénusz légycsapójánál, de ugyanolyan megbízhatóan. A harmatfû azután ugyanúgy emészti meg a legyet mint a Vénusz légycsapója.
A harmatfûfélék fajainak megjelenési formája szélsõségesen különbözik egymástól. Mintegy 80 fajuk ismert. Nálunk a Szovjetunióban három fajuk él. A száraz és forró Ausztráliában tizenkétszer annyi. A Szovjetunióban élõ harmatfû gyufásdoboz nagyságú. Ausztráliában 1-1,5 méter magasságú is él. Az Ausztráliában honos harmatfûfélék között van gumós faj, van olyan is, amelyiknek a virága apró rózsához hasonlatos, sárga fehér vagy kék. Él itt olyan faj is, amelynek olyan nagyok a virágai, mint a sisakvirágé. Egy másik fajnak, az ausztráliai törpe harmatfûnek egyáltalán nincs magva. Ennek magvak helyett a növény közepén sajátos rügyei vannak. Úgy néz ki, mint egy madárfészek tojásokkal.
Az ausztráliai harmatfûfélék között egy nagyon különleges fajt is találunk. Ez adott tápot az emberevõ növényekrõl szóló híreknek. A Byblis gigantea nevû cserje magassága több mint fél méter. Levelei keskenyek, mintha ágacskák lennének, ezeken ragacsos szõrök fogják meg a rovarokat, és mirigyen választják ki az emésztõnedveket. Egy-egy cserjén min agy 300 ezer szõr és kétmillió mirigy található.
A Byblis cserjék sûrû, ragacsos kerítéssé állnak össze. Rengeteg rovar ragad rájuk. De ez a hatalmas harmatfûféle nem elégszik meg rovarokkal. Ügyesen vadászik nagyobb zsákmányra: csigákra, sõt békákra is. Feltételezik, hogy elbánna a nyúllal vagy a mókussal is, de ezt mindeddig még nem figyelték meg. Viszont van egy apró rovar, amely magán a Byblisen él. Nem ragad rá és nem is emésztõdik meg. Sõt a frissen megemésztett rovarok levével táplálkozik.
Portugáliában és Marokkóban a parasztok a harmatfüvet légypapírként használják. Különösen kedvelik erre a célra a lépecskét (Drosophyllum lusitanicum). Ennek annyira erõs a ragasztója, hogy még a böglyök sem tudnak kiszabadulni belõle. Érdekes, hogy a többi harmatfûfélétõl eltérõen a Drosophyllum nem mocsarakban, hanem száraz homokon él. Itt sem zavarja senki a vadászatot.

A várakozók

A rovaremésztõk harmadik csoportjába tartozó növények nem fogják el aktív mozgással és nem is ragasztják magukhoz a zsákmányt, csak türelmesen várnak. A kürtvirágfélék (Sarraceniaceae) fajai Amerikában élnek. Külsejüket könnyû elképzelni, ha felsoroljuk azokat a neveket, amelyeket a nép adott nekik Kanadában. Katonakancsó, ördög cipõje, õsök csészéje, vadász-szarv, levélkürtõ, kancsóka. Ezeket a neveket a levelek ihlették, pontosabban a levélnyelek, amelyekkel a kürtvirágok fogságba ejtik a rovarokat.
Egyes kürtvirágoknak ugyanolyan tövön ülõ levélrózsájuk van, mint a harmatfüveknek, vagy a Vénusz légycsapójának. Egyetlen virágjuk hosszú tökocsányon fél méter magasra a kancsókból álló "étkészlet" fölé nyúlik. A virág piros, esernyõre emlékeztetõ. Egy "étkészletben" mintegy negyven kancsó van. Mindegyiknek van födele, hogy az esõ vagy harmatcseppek ne hulljanak bele, és ne hígítsák fel az alján található emésztõfolyadékot. A kancsóba szabad a bejárás. A vendégek becsalogatására a torokban nektár csepeg. A torkot selymes szõrök borítják, amelyeken könnyû bejutni a kancsóba, de lehetetlen a visszajutás, mert a szõrök hegyükkel fordulnak szembe a rovarral. Egyetlen út marad csak - lefelé, a halálos medencébe. Végül is a rovar belepottyan az emésztõfolyadékkal telt tavacskába. Az emésztõfolyadék felületi feszültsége a vízénél kisebb, így a fogoly gyorsan elmerül benne Ugyanakkor nem minden rovarra vár ez a szomorú vég Egyes levéltetvek ügyesen kiszívják a folyadékot a kancsókból. Az egyik légyféle meg egyenesen belerakja a petéit a bomló tetemektõl bûzlõ masszába Bár a szõrszálak a kancsó torkánál igen sûrûn helyezkednek el, neki sikerül szerencsésen kirepülnie a szabadba. A lárvája pedig még egyszerûbben jár el. Átrágja a kancsó falát így gond nélkül kijut belõle.
Némely pók a kancsó torkához szövi a hálóját A nektár és a színes virág csábítására odarepülõ muslica fennakad a pókhálón. A pók elõfut rejtekébõl, és felfalja zsákmányát. De a kürtvirágfélékhez legjobban a lepkék alkalmazkodtak. Ezek menedéknek, háznak használják a kancsót. Az egyik lepkefajta lárvája az alsó egyharmadánál átrágja a kancsó falát. Erõs szélben a felsõ kétharmada saját súlyánál fogva összecsukódik, és mint tetõ a házat, befedi az alsó egyharmadot. így védi magát a lárva a nem kívánatos vendégekkel vagy a vízzel való elöntéssel szemben.
Egy másik lepke hernyója bebábozódás elõtt elõre elkészíti kifejlett önmagának a kijáratot: lyukat rág a kancsó falán, amelyen át kijuthat majd lepkeként. És hogy a vízzel ne árassza magatehetetlen bábállapotában, idõben rág még egy nyílást az elsõ alatt. így most már annyi esõ eshet, amennyi csak akar. A bejutó víz ugyanis kifolyik a kancsóból, mint egy lyukas locsolókannából, és nem emelkedhet veszélyesen magasra.
Rossz években a madarak is csapatostól látogatják a kürtvirágokat. Tudják, hogy a kancsók belsejében elpusztult legyek vannak. Hozzájuk is jutnak nehézség nélkül Amelyik madár csõre meg túl rövid, széttépi a szûk torkot és valahogy kikaparja az élelmet.
A kutatók megpróbálták a rovaremésztõ növényeket hússal vagy sajttal etetni. A húst - úgy tûnik - mindannyian kedvelik. Hústáplálás hatására gyorsabban virágoznak és nagyobb magot hoznak. De a sajtot nem mindegyikük szereti. A Vénusz légycsapója biztosan nem rajong a sajtért. Bár a sajt is sok fehérjét tartalmaz, a Vénusz légycsapójának levelei azt nem tudják megemészteni A sajttal etetett levél megfeketedik, és idõ elõtt elszárad. A kancsó alakú levelet nemcsak a kürtvirágok használják zsákmányszerzésre. A trópusokon, Indonéziában a fákon lehet látni a kancsókafélék (Nepenthaceae) kancsóit. Ezek a kancsók általában magasan a föld felett függenek. Gyökértörzsük lenn van a földben, bár akad olyan kancsókafaj is, amely gyökerestõl a fák ágain él, és egyáltalán nincs kapcsolatban a talajjal.
Azok is több méter magasra felkúsznak a fák ágaira és törzsére, amelyek a földbõl nõnek ki. Ezt nagyjából ugyanúgy teszik, mint a futónövények, kacsok segítségével. Csak a kacsaik egészen sajátosak, semmi másra nem hasonlítanak. Nem a levelek végén keletkeznek, mint pl. a borsóé, hanem a középtájon, mivel a levél vége kancsóvá alakult át.

A kancsó mérete változó; vannak egészen nagyok is. Ez elsõsorban attól függ, hogy milyen erõs a gazdafa. Ha az ágacska túl gyöngének mutatkozik, a kancsó is egészen kicsi, fejletlen marad. Ennek a jelenségnek elég nyomós oka van. Bár minden kancsót fölülrõl egy kis tetõ véd, erõs zápor idején mégis lejut ide az esõ így sok esõvíz gyûlhet össze a kancsóban. A megnövekedett súlyt egy gyenge ágacska nem bírná el.

Wallace, Darwin kortársa, amikor a Maláj-szigeteken utazgatott, egyszer innivaló nélkül maradt. Kénytelen volt a kancsókafajok tartalékaihoz folyamodni. Igaz, a kancsók folyadéka nem volt éppen ideálisan tiszta. Hangyák és muslicák úsztak benne. De kiderült róla, hogy jóízû, az emésztõnedvtõl kissé savas, és még az is lehet, hogy fogyasztása egészséges is. A helybeliek is végsõ esetben mindig ehhez folyamodtak, ha valami baj volt az emésztésükkel. Minden kancsóban jó liternyi langyos gyógyító folyadék van.
A Nepenthes-fajok kancsójának szerkezete a kürtvirágokétól eltérõ. Itt az edény torkát viaszos réteg borítja, hogy az áldozatok könnyebben csússzanak le a halálos fürdõbe. Míg a madarak elég könnyen kirabolják a kürtvirágféléket, addig a kancsókafajokat csak ritkán és nagy nehézségek árán lophatják meg. Sõt, aki ide bejut, az zömmel itt is marad. A Nepenthesek kancsójában nemegyszer találtak már belefulladt madarat is.
A nem repülõ, hanem földön mászó rovarok számára a Nepenthesek kifejlesztették a "farkasvermet". Ezek a kancsók nem a fákon függenek, hanem belesüllyednek a talajba. Fölülrõl csak a torkuk látszik. A "farkasvermek" különféle zsákmányt fognak. Elõfordul, hogy apró rágcsálókat is.

A kancsó elvét nemcsak a ragadozó növények használják rovarfogásra. Az usszuri tajgában ugyanilyen sikeres rovarvadászatot folytat egy farkasalma (Aristolochia)-faj. Ez a lián - ugyanúgy, mint a Nepenthes - bokrokra és fákra tekeredik fel hosszú szalagként. Nagy, szív alakú levelei vannak, vastag, kígyózó törzse kámforillatú.

Az Aristolochia-fajok kancsója viszont nem a levélbõl, hanem a virágból képzõdik. Maga a kancsó a színes virágtakaró. Benne vannak a porzók és a bibék. A dögszag, amit a virág lehel magából, legyek és szúnyogok sokaságát vonzza oda. A vadászat elve ugyanaz, mint a kürtvirágféléknél. Az út befelé könnyû és szabad, a kijáratot viszont szõrök szúrós hegyei zárják el. A rovar forgolódik, zümmög a kancsó belsejében, míg szét nem szórja a hozott virágport a bibékre. Amint ezt megtette, kinyílnak a porzók, és a foglyot újabb virágporözönnel terhelik meg, ami már egy másik növényegyed számára készült. Azután a korlátozó szõrakadály leereszkedik, és a fogoly kirepülhet a szabadba. Eszeveszetten menekül ki a veszélyes cellából. És még épp jókor, mert azután a kancsót lezárja felülrõl a lepel ajka, és többé már se be, se ki, egyetlen rovar sem tud rajta áthatolni. Tehát a ragadozó növényektõl eltérõen a farkasalmák nem emésztik meg foglyaikat, csak felhasználják munkaerejüket a megporzáshoz.

*Valójában a legtöbb rovaremésztõ növényhez hasonlóan a Vénusz légycsapójának sem a rovarok a kizárólagos tápanyagforrásai. Hiszen fotoszintetizál, tehát szerves anyagaihoz a szénláncokat vízbõl és szén-dioxidból nyeri a Nap fényenergiája segítségével. A csapdába ejtett rovarok a rovaremésztõ növény nitrogénforrásai. Ugyanis a mocsaras talajon élõ növény gyökérzete által felvett ásványi sók közül a nitrogént tartalmazó sók hiányoznak. A rovaremésztés tehát nélkülözhetetlen a növény számára, hiszen igen fontos szerves anyagai, a fehérjék és a nukleinsavak felépítéséhez nitrogénre van szüksége.

Manapság egyre kevesebb a mocsár, mert lecsapoljak õket. Mind kevesebb a mocsári rovaremésztõ növény is, és egyre nehezebb rájuk találni a természetben. És mind többen akarnak gyönyörködni bennük. Némelyek persze nem csak megnézik, de el is viszik magukkal, be is gyûjtik ezeket a növényeket. Elsõrendû természetvédelmi feladat ezeknek az letûnõben levõ növényeknek a megõrzése.