Sarraceniales rendje
Az ide tartozó növények közös sajátsága, hogy az általuk megfogott kisebb állatokból nitrogéntartalmú anyagok járulékos felvételére képesek. Ez különlegesség a növényvilágban. A rovarfogásra módosult struktúrák az egyes családokban nagyon különbözõk, de a rendre leginkább ezek jellemzõk. Bár a virágok nagysága változatos, mégis bizonyos hasonlóságot lehet észrevenni felépítésükben. Többnyire öttagú, kettõs a virágtakaró. Gyakran több porzókör fejlõdik ki, így néhány nemzetséget a porzók alapján csoportosítanak. Az öttagú magház vagy rekeszes, vagy egyetlen közös ürege van, a bibeszálak és bibék összenõhetnek egymással, vagy szabadon állnak.
Ha összehasonlítjuk az egyes csoportok levélzetét, akkor alig-alig látszik közöttük kapcsolat. Mégis minden nemzetségben bizonyos differenciálódást lehet észrevenni a levélkezdemény alsó- és felsõ részén (lásd a rajzot). A levél alsó része levélnyélbõl áll, amely lemez alakúan, közvetlenül a hajtástengelyen ül. Itt medián pálhák alakultak ki, azaz olyanok, amelyek közvetlenül a levél nyele elõtt álló szervvé nõttek össze. Ezen kívül csaknem minden esetben felismerhetõ a levélkezdemény alsó részének megnyúlása, ami ellaposodással egybekötve annyira módosulhat, hogy külsõleg lomblevélre emlékeztet, például a kancsóka (Nepenthes) esetében. A tulajdonképpeni levélnyél bizonyos nemzetségekben egyszerû csuklós levélre redukálódik, például a Vénusz légycsapója.
A levél felsõ részének kezdeményébõl kialakuló lemez csak néha fejlett normálisan, mint például a közép-európai harmatfüveké; sokkal gyakrabban pajzs alakú, és legtöbb csoportban tömlõszerûen összenõtt. Egyes nemzetségekben jól felismerhetjük a felsõ lomblevéldarabot, ami a tömlõszerû rész fedõje, csak kis nyúlványként látható (lásd a vázlatot).
A táplálkozással kapcsolatban valószínûleg minden fajnak alig alakul ki gyökérszõre. A növények képesek enzim kiválasztására, s ez az idegen fehérjéket lebontja, így ezek a növény számára felvehetõvé válnak és az anyagcserébe beépülnek. Ez a nitrogénfelvételnek különleges formája. Ezek a növények egészen különös módon csalogatják a rovarokat, és a csapdák is különbözõképpen alakultak ki. Tartály-szerû vagy ragadós fogóberendezések fordulnak elõ.
A rend összes családja rokon, de mégsem lehet õket egységes fejlõdési sorba állítani. Sokkal inkább, mind a három egymástól függetlenül fejlõdött ki a közös õsökbõl. Nem is kapcsolhatók közvetlenül más családokhoz. A bibe és a levelek alakja bizonyos mértékben a Passifloraceae család, a golgotavirágfélék hasonló szerveire emlékeztet. A bibék bunkó alakúak, általában laposak. A golgotavirágfélék lomblevelei gyakran háromkaréjúak, ugyanúgy a Sarraceniales rend több csoportjában is. A kis virágú csoportok a szuharfélékkel (Cistaceae) látszanak hasonlóknak; ezeknek néhány csoportjában a magkezdemények elhelyezkedése is hasonló.
A rendbe tartozó növények rovarokat fognak, és megemésztik õket, ezért gyakran nevezik ezt a csoportot rovarevõ növényeknek. Ezzel azonban nem merül ki a táplálékul szolgáló állatok sora, ezért tágabb értelemben húsevõ növényekrõl is beszélnek. A leginkább figyelemre méltó törzsfejlõdési folyamat a növényvilágban, hogy az egymástól távoli rokonságokban egymástól teljesen függetlenül alakultak ki a rovarfogásra alkalmas berendezések (például Ce-phalotaceae, Lentibulariaceae család).

Sarraceniaceae családja
Három nemzetség 17 faja tartozik ide; mind Észak- és Dél-Amerikában, fõleg az utóbbinak északi részén honosak. Virágaik meglehetõsen nagyok, a Sarracenia és Darlingtonia virága 8 cm átmérõjû is lehet. Az elálló csészét sziromkör követi, ennek szabad levelei hosszirányukban begöngyölõdtek, nem nyílnak ki teljesen, és érintik a bibeszálat. A Sarracenia virágtakaróján belül a porzók hármas csoportjait lehet megfigyelni. A magház öt termõlevélbõl alakult, mindegyik külön rekeszt alkot. A Darlingtonia magkezdeményei központi-szögleti helyzetben alakulnak ki, viszont a Sarracenia magkezdeményei a termõlevelek alkotta rekeszek alján eredõ nyeleken keletkeznek. Különösen érdekes a Sarracenia széles, pajzs alakú bibéje. Ebben az esetben az önmegporzás majdnem kizárt dolog, mivel az ernyõ alatt állnak a porzók.
A Heliamphora nemzetségben a magház csak alján háromrekeszû, felfelé megszûnnek a rekeszek, és közös a magház ürege. Ennek megfelelõen alul központi-szögleti a magkezdemények helyzete, a csúcs felé eltávolodnak egymástól az összenövési varratok, és közös üregben léceket alkotnak, amelyeken a magkezdemények ülnek. A virágtakaró egyszerû, háromtól hat zöldesfehér spirálisan álló lepel. A porzók száma változó, két-három körben állnak. Ennek a nemzetségnek virágai valamivel kisebbek, mint az elõbbi kettõé.
Az összes csoport között nagyobb a megegyezés a levelek tekintetében, amelyek meglehetõsen nagyok, tömlõszerûek. A több centiméter hosszú alsó levélrészen rövid nyél található, amely fokozatosan egy tölcsérszerû részbe megy át. A tömlõszerû levél-rész kialakulásával azonban meg nem zárult le a levél-képzõdés folyamata. Sokszor a tömlõ nyílása felett nyúlvány figyelhetõ meg, ami a levélkezdemény csúcsát jelenti. Mindhárom nemzetségben a levéllemeznek oldalkaréjai vannak, ezek a tömlõ régiójában kettõs szegély alakjában jelentkeznek. A lomblevél felsõ részén két cimpaszerû függeléket láthatunk, amely a Darlingtonia esetében erõs szárnyakká nõ meg.
A 9 fajból álló Darlingtonia nemzetség hazája Észak-Amerika, közülük 8 viszonylag kis területen, Kelet-Texas és Észak-Kalifornia között él. A Darlingtonia is igen kis területen található Észak-Amerikában, Oregon és Kalifornia között. Csak egyetlen faja, a Dar-iingtonia californica ismeretes, A levelek felépítésében a Darlingtonia és a Sarracenia lényegesen eltér. A Helimphora nemzetség 6 fajjal a guayanai felföldön és Venezuelában él. A család elterjedésének északi határa (Sarracenia, Darlingtonia) és déli elõfordulása (Heliamphora) között nagy ûr tátong.
A Sarracenia fajok nedves, vizes talajon nõnek. A S. purpurea a legismertebb, ez hatol legészakabbra, dagadó lápok tõzegmohapárnáiban él. Minden fajnak 2 n = 36 kromoszómája van, könnyen keresztezhetõk egymással. Fõleg mesterséges körülmények között állítottak elõ sok hibridet, de a természetben is találunk ilyeneket. A tömlõlevelek kialakulása során a végálló, szabad levélcimpa a tömlõ nyílását szorosan takarja, csak a legvégsõ fejlõdési állapotban nyílik ki. Erre az idõre a tömlõ alján - több centiméter magasan - víz válik ki. Érdekes, hogy a fedõ és a tömlõ szegélye az erek mentén az antociántól feltûnõen barna vagy pirosló. Valószínû, hogy a fedõ márványos rajzolata fokozza a rovarok rárepülésének esélyét. Ehhez hozzájárulnak a nektármirigyek is a külsõ oldalon és a peremzónában. A levelek kialakulása után a tetõ annyira marad nyitva, hogy az esõvizet nem tartja távol a tömlõbõl.
A lomblevelek sajátosságát a tömlõ belsõ felülete adja. Már a fedõ befelé nézõ oldalán is lefelé irányuló, merev szõröket lehet látni. Ha egy rovar rászáll, könnyen a tömlõbe zuhan. Közvetlenül a tömlõ nyílásához egy "csúszda"-zóna csatlakozik, annak sejtjei tetõcserépszerûen helyezkednek el. Az egymással határos sejteknek lefelé irányuló, hegyes nyúlványa van. E csúszdarész nagyon sima felületén a rovar nem tud felfelé kapaszkodni. Tovább, lefelé, egy rácsos szõrzóna következik. Átmeneti sejtekkel összekötve a felület szõrei viszonylag merev, ugyancsak lefelé hajló, hegyes sejtekké nõnek. Ezt a kancsón egy sûrûn mirigyes rész követi, amelyen 1 mm2-re 15-20 mirigy jut. Ezek felépítése hasonló, mint a tömlõ külsõ oldalán levõ mirigyeké. Valószínûleg fehérjebontó enzimeket választanak ki, amelyek pepszin jellegûek, vagyis az ember gyomornedvéhez hasonlók. A tömlõ alsó részének belsõ falán semmiféle kidomborodás nincsen. Ezzel szemben nagyobb felületen hiányzik a kutikula. Valószínû, hogy ebben a zónában is enzimleadás folyik. Az viszont bizonyos, hogy a lebontott fehérjék anyagának felvétele itt történik. Arra is gondolhatunk, hogy a növény enzimjeinek aktivitását a fehérjebontó baktériumok serkentik.
A Darlingtonia californica nedves réteken él, levél-tömlõi majdnem 1 m hosszúk. A Sarracenia fajok tömlõjének nyílása a tengely felé fordul, viszont a Darlingtoniáé 180 fokkal elfordul, így a bejárat kifelé néz. A tömlõ nyílását kupolaszerû képlet takarja el. Az oldalsó karéjok ebben a nemzetségben is két szegélyléc formájában találhatók meg, ezek a kupola zónájában két szárnyban végzõdnek. A sisak belsõ részét vörösbarna színû szállítónyalábok terecskézik. A közbeesõ részeken igen megritkul a klorofilltartalom, és sok a levegõvel teli sejtközötti járat. Így ablakképzõdésrõl van szó, aminek következtében a talajközelben szálló rovar a mintázatot különösen a világos (okokról felismer, tehát ez is bizonyos fajta csalogatószerv. A sisak belsejének sima, kerek felülete azután elõsegíti a rovar bezuhanasát a tömlõbe. A tömlõk szerkezete hasonló a Sarracniákéhoz. A mirigyek azonban teljesen hiányoznak, és az alapi részen nincs kutikula. Feltételezhetõ, hogy az epidermiszsejtek képesek arra, hogy fehérjebontó enzimeket válasszanak ki, és egyben a lebontott anyagokat fel is vegyék.
A Heliamphora nemzetségben a levelek keskeny, nyitott, kiterülõ zacskók. Nyílásánál az egyik hegyes csúcsú függelék megfelel a Darlingtonia sisakjának és a Sarracenia fedõrészének. Ezekben sem találtak eddig mirigyeket. Meg kell azonban gondolni, hogy ritkán volt arra mód, hogy a növényeket tenyészetben vizsgálják. A két másik nemzetséggel összehasonlítva, még egy különlegességet kell említenünk. A tömlõnek a tengely felé irányuló részén a szélétõl a közepéig érõ hasíték látható. Ezen át eltávozhat a felesleges folyadék. Ez a szervezõdés szabályozza a folyadékszintet a tömlõben.

Kancsókafélék családja - Nepenthaceae
A Sarraceniaféléktõl egyivarú virágaival különbözik ez a rokonság. A porzós és termõs virágok murvalevél nélküli, erõsen elágazó, sokvirágú bugákban állnak. Úgy mondják, hogy a porzós virágok tenyészetben üdébbek, mint a szabadban. Az egyszerû virágtakarókör általában négy igénytelen színezõdésû levélbõl áll, de elõfordulhat öt vagy hat is. A porzók egy körben állnak, gyakran oszloppá összenõttek. A virágpor csomókban (pakétákban), négyesével szabadul ki, az együtt álló virágporszemek egy anyasejtbõl keletkeznek. A termõs virágokban 3-5 termõlevél alkot közösen magházat. A sok magkezdemény (300-500) orsó alakú termõlevelek szélén fejlõdik, toktermésük van. Az érett mag eléggé lekerekedõ, és differenciálódott maghéj borítja. A belsõ magburok szorosan a nucelluszra simul, míg a külsõ elválik, és hosszúra megnyúlt orsóvá nõ ki. A két magburok sejtsorokkal áll kapcsolatban egymással. Az apró magvak felülete így lényegesen megnövekszik, és alkalmas a széllel történõ terjedésre. A családnak egyetlen nemzetsége a Nepenthes amelybe 80 faj tartozik. Fõleg Indonéziában és a Maláj-félszigeten élnek, nagyon fajgazdag Borneó és Szumátra, de Délkelet-Ázsiában és Dél-Kínában is elõfordul egy-egy faj. Dél felé az area Északkelet-Ausztráliáig és Új-Kaledóniáig terjed. Egyetlen faj -amely különösen gazdagon nyitja virágait - jutott el a Seychelles-szigetekre és Madagaszkárra.
Minden faj nedves termõhelyen él. Erdõkben, nyílt mocsaras helyeken. Rizómás növények, amelyek gyakran más növényekre települve epifiton életmódot folytatnak, vagy liánok, amelyek hajtása több méter magasra felkúszik.
A levélkancsók specializálódása igen nagyfokú. Viszonylag nagy, lemezszerû tevéirész ízesül a hajtáshoz, majd levélnyéllel folytatódik, ezen találjuk a kancsót, amelynek csúcsát Félig nyitott fedõ takarja. A levéllemez valójában az erõsen megnyúlt levél-alap, tehát nem valódi levéllemeznek felel meg. Egyes fajok levélalapja csak jelentéktelen mértékben nyúlik meg, és terül ki, és így megy át a nyélbe. Míg a Sarraceniales rendben a levelek nyele általában rövid, és csuklószerûen mûködik, addig ebben a családban viszonylag hosszú lehet, és kacsszerûen alakul. Átkarolja a támasztékot, biztosítja a növény stabilitását, és tartja a kancsót. A kancsó a tömlõszerûen összenõtt levél lemez, ami a Sarracenia és a Darlingtonia tömlõjének felel meg, azaz a levélkezdemény csúcsi része, A kancsó alsó része meglehetõsen kihasasodik, a nyílását egy gyûrûszerû duzzadmány veszi körül, és egy fedõ takarja. Különösen figyelemre méltó a fedõ illeszkedésénél tátható nyúlvány. Hasonló struktúra jellemzõ a Sarraceniara is. A tulajdonképpeni levéllemez tagolódása megfelel annak, amit a Sarraceniaról is megismertünk.
A levél kialakulásakor elõbb a lemezszerû apró rész jelenik meg, miután elérte majdnem végleges nagyságát, megkapaszkodik a csavarodó levélnyél, amelynek csúcsán a kancsókezdemény áll. Majd megnõ a kancsó, amely tömlõs levélkezdemény alakjában jelentkezik. A származási tengelye felé nézõoldalon két hosszanti irányú szárnyat lehet megfigyelni, amelyek már a Sarraceniákon is - oldalképzõdmények alakjában - jellegzetesek. Különleges a duzzadt perem: az alsó levélrész lemezszerû része egyenletesen zöld, viszont a kancsón a szállítónyalábok többé-kevésbé erõs-, a peremgyûrû pedig élénk vörös-barna színû (89. színes kép), felülete sima, és egymást szorosan követõ, sugárirányú lécektõl rovátkás. A barázdákban mirigysorok vannak, amelyek nektárt választanak ki, amely nyilvánvalóan a rovarokat csalogatja. A kancsó peremén koncentrálódó színek számos rovarra úgy hatnak, mint a virágtakaró; ez is nektárgyûjtési lehetõséget kínál, ám itt a síkos peremen lecsúsznak a kancsóba. A kancsó belsõ falán -a Sarraceniaéhoz hasonlóan - különbözõ zónák alakultak ki: egy csúszó-, egy serteszõrös és egy mirigyes rész, az egyes struktúrák részletei azonban egészen másképp jönnek létre.
A csúszózóna lefelé irányuló sejtjei fogszerûen kiállók, és félhold alakúak. Fejlõdéstanilag ezek záró-sejtek. A zárósejtek normális esetben gázcserenyílást határolnak, a sejtnek ez a része megemelkedik, és élessé, szögletessé válik. Az átellenesen álló zárósejt maradványa mint lapos falsejt mutatható ki. Minden zárósejtpár párhuzamosan a kanna pereme felé tart. Ebben a zónában az epidermiszsejtek apró pikkelyek alakjában viaszt választanak ki; ezen a rovarok nem tudnak megtámaszkodni, és mindig visszaesnek.
A továbbiakban lefelé következõ sertezóna lapos fejû mirigyekbõl áll, amelyeknek felsõ részét lefelé nyitott sejtrács borítja. Tehát nem a Sarraceniákéhoz hasonló, egyszerû szõrökrõl van szó, hanem több sejtû, éles szögletû rácsról. A kancsó alsó része felé, a mirigyek fedõrésze egyre jobban elcsökevényesedik, viszont a mirigyek nagyobbak lesznek. Egy cm3 felületre kb. 6000 mirigy jut, sejtmagjaik nagyok, plazmában dúsak és enzimleadásra képesek. Vizet és antiszeptikus hatású savakat, elsõsorban hangyasavat választanak ki. Hogy vannak-e közöttük a rovarok megnedvesedését elõsegítõ folyadékok, az még nincs bizonyítva, de feltételezhetõ. A fedõ akkor nyílik, ha a kancsó mûködõképes. Ebben az állapotban kb. kétharmadáig van megtelve. Ha meggondoljuk, hogy némelyik kancsó 70 cm hosszú, érthetõ, milyen terhelésnek van kitéve a kancsót tartó levélnyél. A kancsó késõi felnyílása lehetõvé teszi, hogy steril nedvet vegyenek ki belõle. így lehetett kimutatni a fehérjebontó enzimeket, amelyek a lebontást a peptidekig elvégzik. Találtak olyan enzimet is, amely akár az alap-építõkövekig - az aminosavakig - lehetõvé teszi a lebontást. Amint a kancsó kinyílik, hamar elszaporodnak baktériumok is, amelyek a további enzimkiválasztásukkal serkentik a fehérjék lebontásának folyamatát. A lebontott nitrogéntartalmú vegyületek felvétele valószínûleg a mirigyeken át történik, vagy a folyadékkal határos epidermisz egész felületén.
Figyelemre méltó, hogy egyes rovarok annyira alkalmazkodnak a kancsó tartalmához, hogy életképesek benne, sõt fejlõdésük is ott megy végbe. Feltételezik, hogy ezek olyan anyagokat - antiproteasztokat - adnak le, amelyekkel túlélik a kancsó folyadékában is a kedvezõtlen körülményeket. A kancsóka (Nepenthes) fajok olyan termõhelyeken élnek, ahol a felvehetõ nitrogén korlátozottan áll rendelkezésükre. Ez nem elsõsorban az erdõlakókra vonatkozik. Az sincs kizárva, hogy a kancsó mint víztároló is fontos a növény életében.

Harmatfûfélék családja - Droseraceae
Ezeknek a növényeknek virágszerkezete is hasonlít a Sarraceniákéhoz. A virágok mindig aprók, az egytõl háromig változó számú porzókört és a háromtól ötig változó számú termõleveleket kettõs virágtakaró borítja. A termõlevelek közösen hozzák létre a magházat, vagy mindegyik külön rekeszt alkot. A bibeszál egyszerûen hasadt vagy a közös bibeszálon
bunkószerûen megvastagodott bibeágak lehetnek. A magkezdemények általában alapi vagy fali helyzetûek, vagy a termõlevelek szélén erednek. A virágok forgószerû virágzatokba tömörültek, más fajoknak bugái fejlõdnek, amelyek forgókból tevõdnek össze, A családnak csak 4 nemzetsége van. A virágszerkezetben elég szoros közöttük a kapcsolat, viszont a nagyon specializálódott levelek alig hasonlítanak. A Drosera és Drosophyillum ragadós fogószervvel fogja a rovarokat. A Dionaea és Aldrovanda csapó-csapdás, utóbbi vízi életmódú. Mindegyikük közös sajátsága a kiegészítõ táplálkozásmód.
A Drosophyllium lusitanicum a nemzetség egyetlen faja, Portugáliában. Délnyugat-Spanyolországban és Nyugat-Marokkóban él. Minden más rovarevõ növénnyel szemben viszonylag száraz termõhelyen fordul elõ, de mégis kimondottan oceanikus éghajlat alatt. Körülbelül 1 m magas, ár alakú, üstökben álló, a 30 cm hosszúságot elérõ levelû cserje. A többi család levélfejlõdésével ellenkezõen, a páfrányokéhoz hasonlóan, sokáig tart a levél csúcsnövekedése, a levelek azonban kifelé göngyölõdtek, nem úgy, mint a páfrányoké, amely befelé csavarodott. A levelek keresztmetszete nagyjából háromszögletû. Az élein és a fonákán hosszú nyelû mirigyek állnak hat sorban, közöttük és a levél színén nyél nélküli mirigyek helyezkednek el. Mindkét féle mirigynek azonos a felépítése. Közvetlenül a mirigy feje alatt vízszállító sejtekbõl, tracheidákból álló szállítóköteg végzõdik, amely három sejtrétegbõl áll. Egy réteg lapos sejthez csatlakozik két, izodiametrikus, plazmában dús, nagy sejtmagvú sejtsor; a sejt belsejébe számos léces sejtfalvastagodás nyúlik be. Ily módon a belsõ felület erõsen megnövekszik. A mirigyek egy ragadós váladékcseppet választanak ki, amelyben poliszacharidok vannak. Bár az ülõ mirigyek anatómiai szerkezete hasonló, a szerepük mégis más. Ezek kizárólag fehérjebontó enzimeket termelnek, mûködésük fokozódik, ha a nyálkacseppet kiválasztó nyeles mirigyek rovart fogtak. Az enzimprodukció serkentése a mirigy körül 1 cm körzetben kimutatható. Ha az ingert más anyagok okozzák, úgy az enzimkiválasztás hamar abbamarad. A ragadós anyaggal fogva tartott rovarok viszonylag rövid idõ alatt felemésztõdnek, azaz lebontódnak a fehérjék, és a növény felveszi azokat. A nyeles mirigyek mozdulatlanok, ebben különböznek a harmatfûtõl.
A harmatfû (Drosera) nemzetségnek Európában három faja fordul elõ. A kereklevelû harmatfû (Drosera rotundifolia), a hosszúlevelû harmatfû (D. anglica) és a D. intermedia (90. színes kép). Ezek a fajok az egész északi féltekén elterjedtek és az eurázsiai lápok jellemzõ növényei a tûlevelû- és tundrazónában. Az európai fajok a nemzetségfõ elterjedési területének csak kis részét jelentik, mert Észak-Amerikában sokkal nagyobb a fajgazdagságuk. Van egy dél-amerikai fajtömörülési központ is, ahol olyan szekciók fordulnak elõ, amelyek más földrészeken hiányoznak. Másik rokonsági kör, ugyancsak endemikus elemekkel, Ausztráliában él. Végül még Dél-Afrikát említhetjük meg, ahol olyan fajok koncentrálódnak, amelyek szélesebben elterjedt szekciókba tartoznak. Sok faj, így például az eurázsiaiak is, tõrózsásak. Más földrészeken vannak azonban elágazó, megnyúlt hajtású fajok is. A kedvezõtlen idõszak, a tél átvészelése, különbözõ módon történhet. Az európai fajoknak a tenyészidejük végén csúcsrügyeik képzõdnek, amelyeket allevélszerû takarólevelek borítanak be. Más fajoknak - mint pl. a Dél-Afrikában élõ Drosera pygmaeának - számos levélhónalji rügye keletkezik, majd ezeknek egyik allevele erõsen megduzzad, és tartaléktápanyagokkal telik meg. Végül hagymaszerû rügyek jelennek meg, amelyek vegetatív terjesztõszervek. Sok faj levele széles nyélbõl és egy lapát alakú lemezbõl áll, amelyet hosszú nyelû mirigyek - a tentákulumok - borítanak. További fajokon olyan levélfelépítés figyelhetõ meg, amely nagyon távoli kapcsolatban van a kancsókafélék leveleivel (lásd a vázlatot a 351. oldalon). Közvetlenül a hajtástengelyhez hozzásimul egy levélalap, amelynek sokszor az a sajátossága, hogy közepén összenõtt pálha fejlõdik. Megállapítható, hogy az ugyanúgy kiszélesedett, mint a kancsóka (Nepenthes) levéllemezszerû, megfelelõ része.
A tulajdonképpeni nyél azután rövid, és csak keskeny zónára korlátozódik a lemez alatt. Az európai Drosera fajok levélnyele ezek szerint a megnyúlt levélalap. Nem minden faj levéllemezét kell a levélnyél kiszélesedésének tekinteni, mert a tömlõszerû levél elõfutárának tekinthetõ, pajzs alakú levél is kifejlõdik.
Figyelemre méltók a tentákulumok. A felületi mirigyszõrök felépítése a Drosophyllumokéhoz hasonlít. Egy tracheidákban gazdag szövet három réteg buzogányszerû, radiális szimmetriájú mirigysejttel van körülvéve. Viszont a peremen levõ tentákulumok laposak, és csak a felsõ oldalukon képzõdnek mirigyek. Ezek is ragadós nyálkát választanak ki, mint a Drosophyllum, így a tentákulumok csillognak a napfényben. Erre utal a harmatfû elnevezés. Mivel a mirigysejtekben piros festékanyag (antocián) van, ez még fokozza a hatást. Azt még kísérletileg nem lehetett igazolni, hogy ez a fényhatás is rovarcsalogató lenne. A tentákulumok csúcsának ragadós cseppjei fogva tartják a rovart. A következõ másodpercekben a többi szomszédos tentákulum is ráborul az áldozatra. A peremen levõk csak egy irányba - a közép felé - képesek behajlani, s ezek is éppen a rovarra hajlanak. Ez epinasztikus mozgás, ellentétben a felületi tentákulumok irányváltoztatásra képes mozgásával (tropisztikus mozgások). A szomszédos tentákulumok mozgása akkor válik egészen hatékonnyá, ha a megfogott tárgy valóban fehérjét tartalmaz. Ha az ingert szilárd, szervetlen anyagokkal váltják ki (üveg, kvarchomok), a szomszédos tentákulumok ingerhatása nem váltódik ki. Ezek a mozgásjelenségek tulajdonképpen növekedési jelenségek. Abban a pillanatban, amikor az inger keletkezik, a konvex görbülési oldalon fokozott növekedés indul meg, és a fehérje felemésztése után további növekedéssel kiegyenlítõdik.
Az enzimkiválasztás az ingerlés idõpontjában kezdõdik. A tentákulumokkal a növény képes a lebontott fehérjék felvételére. A szekrétumból több fehérjebontó enzimet is kimutattak. Ezek állandó savanyú közegben fejtik ki legjobban hatásukat (pH 1,5-5). A harmatfû fajoknak ez a kiegészítõ jellegû táplálkozásmódja valószínûleg a nitrogénben szegény, lápi termõhely miatt alakult ki, ahol e növények mindössze öt százalékát élvezik annak a nitrogéntartalomnak, amelyet egy fenyves nyers humuszában megkapnának. A tenyészidõ végén ezekben a növényekben abbamarad az enzimtermelés.
Egészen másként mûködik a Vénusz légycsapójának (Dionaea muscipula) csapdája. Ennek a nemzetségnek ez az egyetlen faja, Észak-Amerikában, Dél-Karolina államban él.
Dobbs angol kormányzó írta le 1760-ban ennek az érdekes növénynek a zárómechanizmusát mint a növényvilág legnagyobb csodáját. Valóban a csapda mechanizmusa egyedülálló ebben 3 rokonságban. A két lemezfélbõl álló levélfelület bizonyos érintési ingerre összecsukódik. A peremén 2-3 mm hosszú, merev szõrök és a felületén néhány, hosszú, megnyúlt sejtekbõl álló, 1,5 mm hosszú érzõszõr található. Alapján egy szakaszon vékony falú csuklósejtek vannak, itt regisztrálódik az érzõszõröket ért inger, és továbbvezetõdik; már 0,5 másodperc múlva kiváltódik a csapómechanizmus, amely 1 másodpercnél is hamarabb összecsukja a két levélfelet. Ha nagyobb tárgyak kerülnek a csapdába, akkor erõsebb a kiváltott ingerválasz, és a peremen levõ serték képesek arra, hogy összekulcsolt ujjak módjára összezáruljanak. A továbbiakban a levéllemez két fele aktívan simul befelé az elfogott rovarra, és azt a levélfelületen álló enzimkiválasztó mirigyekre nyomja, fokozva ezzel azok mûködését.
A levelek összecsapódása nagyon bonyolult folyamat. A középérre megközelítõleg derékszögben, hosszúra nyúlt epidermiszsejtek futnak ki. A közbülsõ sejtrétegben (mezofillum) levõ sejtek is ugyanebben az irányban nyúltak meg. Az inger kiváltásakor elõbb a mezofillum sejtjei nyúlnak meg a sejtnedv nyomásának emelkedésétõl. A felületen az epidermiszsejtek nem tudnak tágulni, ezzel szemben az alsó epidermisz hasonló sejtjei képesek a megnyúlásra, és elõidézik a csapda bezáródását. Azt még nem bizonyították be, hogy a levél felszínén levõ epidermiszsejtek a sejtnedv nyomásának csökkenésével részesek-e ebben a folyamatban. Körülbelül hat nap elteltével a fehérjék lebontódnak, és újra kinyílik levél lemeze. A levél felsõ epidermiszén megduzzadnak a sejtek, és szétnyitják a két levélfelet. Egy levél kétszer képes megismételni a becsukódás folyamatát. Bár utána újra kinyílik, már nem ingerelhetõ. Hasonló a mechanizmusa az Aldrovanda vesiculosának, amely a nemzetség egyetlen faja. Nyugat-Európán át Indiáig, Afrika nyugati részétõl Kelet-Ázsiáig elterjedt. Csak 15 cm hosszú vízinövény, amelynek megnyúlt hajtástengelyén hattól tizenkét levelû örvök alakulnak ki, a levelek hosszúsága legfeljebb 1,5 cm. Egy erõsen megnyúlt levélalapot egy befûzödés követ, amelyet levélnyélnek lehet felfogni; ez megy át a két levélcsapdába. A megnyúlt alsó levélrész vállas, ennek mindkét oldalán ered egy-egy hosszú nyúlvány. Az apró víziállatot a Vénusz légycsapójához hasonlóan fogja meg néhány sertével, amelyek a levél szélén fejlõdnek. Az inger és a becsukódás között eltelt idõ 0,09 másodperc. A két levélfél Összecsukódása 0,2 másodpercen belül zajlik le, ezért a középér mentén kimutatható nyomásváltozás felelõs. Közben a fonák epidermiszsejtjeiben a levélgerinc mentén nõ a sejtek belsõ nyomása. Ebben a vízi csapdában is kevés sejtû mirigyszõrök választják ki a fehérjebontó enzimeket.

Martyniaceae családja
A családot 5 nemzetségbe tartozó 17 faj képviseli, Észak-Amerikától Argentína területéig, az Atlanti-óceán partvidékén honosak. Sajátságaik az afrikai és ázsiai Pedaliaceae családba tartozó fajokra emlékeztetnek. A virágokban fellelhetõ hasonlóságokon kívül a közeli származástani kapcsolatokat a két családra egyaránt jellemzõ nyálkamirigyek elõfordulása is alátámasztja. Ezen kívül közös a száraz termõhelyeken való elõfordulásuk is. A kétoldali szimmetriájú, széles csövûtõl a harang alakúig változó párta takarja a 2 vagy a 4 porzót, és a két termõlevél alkotta magházat. A magléc - placenta - fali helyzetû, A termésben álválaszfalak kifejlõdésével megnõhet a rekeszek száma. A Martyniaceae családban a bibeszál is részt kap a termés kialakításában. Hosszan megnyúlt szarvakká módosul; ez jellemzõ a Proboscidea nemzetségben, ahol eléri a néhány cm hosszú termés méreteit. A termés úgy nyílik fel a válaszfalak mentén, hogy közben a szarv két ága kifelé hajlik. A termésfal szervezõdése feltûnõ, hiszen külsõ rétege parenchimatikus, míg a belsõ része - az endokarpium - megfásodott. A Martyniák virágában csak két porzó fejlõdik ki; a termés szarvai csupán a termés hosszúságának felét érik el. A tokkal megegyezõ hosszúságú szarva van a Proboscidea louisianicának. A fehéres vagy rózsáspiros virágainak a torka sárga. Fiatal terméseit ecetben konzerválják, mint az uborkát, és salátaként fogyasztják. A 3 lágyszárú, heverõ faj Észak-Amerikában -Indiana államtól délre a Mexikói-öbölig, nyugat felé pedig Coloradóig -honos.
Az Ibicella nemzetségben hasonló, de erõsen bordás a termés, amely feltûnõ, mert szabad a csészéje.

Rencefélék családja - Utriculariaceae
Egészen szokatlan változatosságról tanúskodik a rencefélék 5 nemzetségét képviselõ kb. 30 faj. A tátogatókhoz kapcsolja õket számos közös sajátság - a párta. a porzók és az embrióképzõdés tekintetében. A vegetatív szervek különleges struktúráját a különféle táplálkozási körülményekhez - elsõsorban a nitrogénfelvétel pótlásához - való alkalmazkodásnak tekinthetjük. Mind "húsevõ" növények, ugyanis rovarfogók (carnivor növények). Ezt sajátos csapdákkal érik el, amelyeket a továbbiakban részletesen megismertetünk.
A két termõlevélbõl fejlõdõ magház általában annyiban tér el a látogatókétól, hogy a központi helyzetû magléc vagy placenta teljesen szabadon áll. Ezen az alapon ismételten szoros kapcsolatot tételeznek fel a kankalinfélékkel, bár látogatók között is van néhány olyan faj, amelyre hasonló placentáció jellemzõ.
A hízóka (Pinguicula) a családon belül a legegyszerûbb szervezõdési szinvonalat képviseli. Gyengén húsos levelei világoszöldek, egyeseké - pl. a lápi hízókáé (P. vulgaris) - széles elliptikus is lehet. Másoké, pl, P. vallisneriaefolia levelei viszonylag hosszúk és tõlevélrózsában állnak, amibõl egy füzéres vagy fürtös virágzat fejlõdik; a virágok színe általában kékes vagy pirosas, az alsó ajak pedig gyakran fehér pontozottságával feltûnõ. Mindig szeles torkú pártájuk van, ennek alsó része pedig többé-kevésbé hosszú sarkantyút A közvetlenül a magház mellett, a párra tövén eredõ két porzón csak egy portokfél alakul ki. Más nemzetségek virágai is hasonló szerkezetûek. Külön figyelmet érdemelnek a lomblevelek: ezek színét sûrûn borítják a bõrszövetbõl eredõ, fejecskés mirigyszõrök. Vannak hosszú nyelû, 16 sejtû, valamint nyeletlen, mindössze 8 sejtû mirigyek. A hosszú nyelûek cukorszerû nyálkát választanak ki, ami az apró rovarokat fogva tartja. Az érintési inger fokozza a nyálkakiválasztást, úgyhogy végül a rovar teljes mértékben beágyazódik ebbe, és megfullad. Ilyenkor azután a nyeletlen mirigyek nyálkakiválasztása is megindul. Ebben a nyálkában fehérjebontó enzimeket is kimutattak: ezek a megfogott állatok minden lágy részét lebontják (megemésztik). E mirigyszõrök kutikulája lyukacsos (perforált), itt szívódnak fel egyben a lebontott fehérjék. A mirigyszõrök szorosan összefüggenek a vízszállító rendszerrel. Leginkább a levél peremén van sok nyeletlen mirigy. Valószínûleg nem véletlen a rovarok leszállása a levélre, hanem feltehetõen az apró, messzirõl fénylõ nyálkatartók csillogása is szerepet játszik ebben.
A hizóka (Pinguicula) nemzetség fõ keletkezést területe a trópus és szubtrópus, fõként Amerika északi féltekére esõ vidékei. Egyesek Európában is megtalálhatók, ahova minden bizonnyal már a harmadkorban elértek. Mindegyik faj nedves termõhelyeken él, ahol e növények nitrogénellátása hiányos (86. színes kép). Érdekes, hogy a hizókafajok a nitrogén pótlása nélkül is életképesek.
Az Európában is megtalálható lápi hízóka (P. vulgaris) hexaploid (kromoszómaszáma hatszoros: 2n - 64). Elterjedése Eurázsiában a fatenyészeti határig nyúlik. Az Alpokban és egyéb magashegységekben a fahatár feletti területekre is kisugárzik a havasi hizóka (P. alpina), amely tetraploid, és nincs kapcsolatban a lápi hízókával. A P. villosa epifitonnak is tekinthetõ, mert a Sphagnum fuscum nevû tõzegmoha párnáin él. A Kubából és Haiti szigetérõl ismeretes P. lignicola általában fákon él. Õsszel némelyik fajnak kis áttelelõ rügyei fejlõdnek, ezek tavasszal gyökereket hajtanak, és új növénnyé serdülnek. A magvak jellegzetessége, hogy belõlük csak egy sziklevélkezdemény fakad, a fõgyökér hamar elpusztul, szerepét a hajtásból eredõ gyökerek veszik át.
A család többi fajának nem képzõdik gyökere (Genlisea, Polypompholyx, Biovulara, Utricularia). Pártájuk torkát - az oroszlánszájéhoz hasonlóan - egy szájpadlásszerû rész teljesen elzárja. Ezeknek a fajoknak még további, rendkívüli szervezõdésbeli sajátságaik vannak.
AGenliseákhoz15faj tartozik, legtöbbjük (20) Brazíliában és Guayanában fordul élõ, de egy Kuba szigetén, egy másik meg Madagaszkáron, míg további 3 Nyugat-Afrikában, Csak néhány cm magas növény -s egyben a növényvilág legnagyobb ritkaságai. Eddig az anatómiai struktúrából következtethettek arra, hogyan is fogják meg ezek a rovarokat. A lapát alakú lombleveleken kívül ugyanis vannak ún. gyökérlevelek is, amelyek a hajtás tengelyétõl elállnak, és kiterülnek a föld felszínén, sõt akár be is fúródhatnak a talajba. Ezek kicsi tömlõszerû levelek, amelyekre a kis levélnyele alig 1 mm átmérõjû üregbe megy át. Ez külsõleg apró duzzanat formájában látható. Ehhez egy keskeny nyaki csatorna csatlakozik, amelyet kissé megnagyobbodott, gyûrûszerûen elhelyezkedõ sejtek fûznek be rövid távolságokban, A lefelé irányuló, hegyes sejtek csapdaszerûen megengedik apró állatok bejutásit, de megakadályozzák az ellenkezõ irányú (kifelé való) mozgásukat. A csapdás szakaszok után mirigysejtes szakaszokat figyelhetünk meg. amelyek mûködését mindeddig nem lehetett pontosan tisztázni. A nyaki csatorna végén kis nyilas látható, de tovább folytatódik ez a képzõdmény, és két szalag alakú részben végzõdik, amely rész speciális csúcsnövekedés folytán csigalépcsõszerûen csavarodott. Fejlõdése folyamán ez a két rész fúrószerûen a talajba hatol. Igen apró rákokat találtak már a csapdákban. Ezekben két érdekes léc a tartály tetejébe és aljába nyúlik be, és éleiket sûrûn borítják mirigyek. Feltehetõ, hogy ezek a mirigyek választják ki a fehérjebontó enzimeket. Ebben a nemzetségben már az egyik sziklevél is ilyen gyökérlevéllé módosuk. A kicsi növények igen feltûnõ, általában sárgás virágokat nyitnak.
Néhány rencefajnak (Utricularia) a felépítése a Genliseákéhoz hasonló, minthogy lombleveleik mellett gyökérlevelek is fejlõdnek, amelyek - pl. az ausztráliai U. hookeri esetében - egészen ár alakúak. Bizonyos fajokról kimutatták, hogy lombleveleik voltaképpen levélszerûen módosult hajtások fillokládiumok), és az ún. gyökérleveleiket is rövidhajtásoknak kell tekinteni. Az U. nelumbifolia még inkább hasonlít a Genlisea fajokra. Ezt a fán lakó növényt csak a broméliafélék (Bromeliaceae) családjába tartozó fajok levélrózsájából ismerjük, amelynek elsõdleges levelei éppúgy villásan elágaznak, mint a Genliseák gyökérlevelei. Az ezeket követõen kialakuló pajzsos vagy néha szárnyas leveleken a szárnyak helyén gyakran tömlõ-csapdák vannak. Más fajok, mint pl. az eurázsiai elterjedésû közönséges rence (Utricularia vulgaris) kizárólag víz alatti leveleket fejleszt, és csak nyáron fejlõdik rajta víz fölé nyúló, sárgás vagy vörösesibolyás színû virágzat.
A magképzés merõben eltér a magasabbrendû növények körében szokásos módoktól. A fiatal embriózsák orsószerûen megnyúlik, és egyik vége mélyen behatol a magkezdemény alapjába; a másikkal átfúrja a mikropilét, és kapcsolatot talál a táplálószövettel, ami a köldökzsinórból fejlõdik. Az embrió nem tagolódik a szokásos módon gyököcskére, sziklevelekre és hajtáskezdeményre. Néhány rózsásan elhelyezkedõ, egymáshoz hasonló, gyakran elágazó cimpa közvetlenül levelekké fejlõdik, mások megnyúlnak, és hajtástengely lesz belõlük, rajtuk többszörösen szárnyas levelek nõnek, amelyeknek a csúcsi részén sok fajon hólyagszerû csapda található. Végül a levélhónaljon kívül (extraaxillárisan) virágzat is fejlõdik, ami a víz felszíne fölé emelkedik.
Sok tudományos kérdés merül fel az apró hólyagos csapdákkal kapcsolatban. A két sejtrétegû fal belsõ részén a nagyméretû sejtek azért érdekesek, mert rajtuk 4 szarvszerû nyúlvány alakul ki Feltételezhetõen ezek az emésztõmirigyek (I. az ábrát). A hólyag bejárata sokszor tölcsérszerûen bemélyedt, és környékén gazdagon elágazó szõrök hajlanak a tölcsér irányába. Ezeket antennáknak nevezik. A nyíláson magán egy többsejtû duzzadmány jön létre, amely viszonylag erõs. Ehhez, mint egy visszacsapó szelep, szorosan simul egy csapó, amely feltûnõ módon csak akkor teszi szabaddá a bejáratot, ha az elõtte álló szõröket érintési inger éri. Nem tudjuk még pontosan, hogy mechanikus folyamatról vagy ingervezetésrõl van-e szó ennek a jelenségnek a kiváltásakor.
A fogásra kész csapda levegõvel telt, míg az oldalfalak behorpadása a nyomáshiány következménye . Ha a szõröket megérinti valami, a csapó befelé nyílik, és az ingert kiváltó állatot a víz besodorja a csapdába, miközben a tömlõ oldalfalai megduzzadva kidomborodnak, és annyira feszessé válnak, hogy keresztmetszetben megközelítõleg kör alakúak A növény viszonylag rövid idõ alatt képes a befogott evezõrákokat és kerekesférgeket megemészteni amiben bizonyára a mirigyszerû sejteknek van szerepük. A tömlõkben két fehérjebontó enzimet találtak, mégsem lehetetlen, hogy az állatok lebontásában baktériumok is közremûködnek. A tömlõk emésztés közben képesek a bennük levõ vizet aktivan kiválasztani. Tisztázatlan még, hogy ez a folyamat hogyan megy végbe. Az is elképzelhetõ, hogy ún. efektroforetikus vízszállítás az oka. Azt sem tudjuk, hogy a befelé nyíló csapó miért csak érintésre mûködik, amikor a tömlõkben vákuum van.
A 250-nél is több rencefaj (Utricularia) areája a trópusoktól a magasabbrendû növények tenyészeti határáig terjed, s fajtömörülésüket fõleg Brazíliában észlelték, így pl. az Északi-fokon (Nordkapp) kimutatták a kis rencét (U. minor), amely másutt magashegységekben is elõfordul a fatenyészeti határ felett.
Több fajnak telelõrügyei keletkeznek: ezek kis labdaszerû képletek, és teli vannak tartaléktápanyaggal. Mivel a sejtközi járat igen kicsi marad, ezek lesüllyednek a vízfenékre. Ilyen telelõrügyeket hoznak létre azok a rencefajok is, amelyeket a Kilimandzsárón, a hóhatár közelében találtak. Sok rencefaj lebeg a vízben, mások folyó vízben talajhoz rögzülnek, s módosult levelekkel kapaszkodnak meg. Trópusi és szubtrópusi területeken élnek olyan rencefajok, amelyek szárazföldi életmódot folytatnak, és jellemzõjük, hogy csak kevés hólyagcsapdájuk fejlõdik.
A szokatlan magas fokú specializáció mellett is - ami fõleg a nitrogénpótlás érdekes módjában nyilvánul meg - több esetben bebizonyították, hogy e növényeknek ez a pótlás nem feltétlenül életfeltételük.
A rencék csészéje 5 tagú, viszont a Polypompholyx nemzetségben a csésze két, átellenesen álló, 2 tagú örvbõl áll. Ez a nemzetség egyébként a néhány levélrózsás rencefajhoz áll közel (pl. az Utricularia hooker). Elterjedésük Dél-Amerikát, Nyugat- és Dél-Ausztráliát, valamint Madagaszkárt foglalja magában
Az amerikai Biovularia mindkét fajának nyeles csapdái vannak. A többi nemzetséggel ellentétben - ahol számos mag fejlõdik a központi placentán, és a magvak a tok felnyílásával jutnak ki a szabadba - ebben a rokonságban virágzáskor csupán két magkezdemény keletkezik, de csak egy érik meg, és fel nem nyíló terméssé alakul. A termésfejlõdés alapján ítélve ennek a rokonságnak a Biovularia nemzetség a legfejlettebb tagja.