A tõzeglápokban kevés a nitrogén, pedig ez a kémiai elem nélkülözhetetlen az életet hordozó fehérje képzésére, hiszen a növényt fölépítõ "eleven téglák" azaz sejtek üregében meghúzódó élõ anyagnak a protoplazmának fõ alkatrésze is fehérje. Különleges módon segít a hiányon a nálunk is honos harmatfû (Drosera). Dunántúli vidékeinken, Tapolca, Szentgotthárd, Oszkó, Kõszeg körül eldugott lápokban az óvatos kiránduló rábukkanhat a süppedékes, zsombékos területeken a harmatfû szétterülõ levélrózsáira. Levelei rendszerint nem nagyobbak a bélyegnél; kerek tûpárnákra emlékeztetnek, mert a levéllemez olyan, mintha apró gombostûkkel lenne telitûzdelve. Tentákulum, azaz tapogató a neve az élõ gombostûknek, ámbár a növény nem tapogat velük úgy, mint az élelmet keresõ rovar vagy a rossz látású csiga. A tentákulumok nyélen ülõ mirigyek, amelyeknek gömb alakú fejecskéje harmatcseppet utánzó nedvet választ ki. A számtalan csepp hívogatón ragyog, és odacsalja a szomjas rovarokat.

A cseresznyelégy jó kísérleti alany annak ellenõrzésére, hogy a szomjazó rovar csakugyan összetéveszti pl. a csillogó üveggyöngyöt a vízcseppel. Néhány kukacos cseresznyét helyezzünk földdel lazán töltött virágcserépbe, és borítsuk le pohárral. A kibúvó cseresznyekukac sekélyen befúrja magát a földbe, ott bábállapot után léggyé alakul. Amikorra legyecskék megjelennek a pohárban, azt nyílásával lefelé száraz papírlapra helyezzük át a cseréprõl. Nedvesség hiányában hamarosan szomjazni kezdenek a pohár falán mászkáló rovarok. Potrohuk kicsiny és lapos lesz. A közéjük betett csillogó üveg- vagy sztanioldarabkát érdeklõdéssel vizsgálják, idõnként szipókájukkal szívni próbálják a nedvesnek vélt tárgyat. Ha könyörülünk a szomjazókon, és vízcseppel juttatunk oda, a valódi vizcseppbõl annyi nedvességet vesznek föl, hogy testük egy-két perc alatt kigömbölyödik.

A harmatfû csillogó levelére tévedõ rovarok azonban pórul járnak, mert a harmatcseppnek látszó folyadék ragadós. Drámai küzdelem kezdõdik. Lassan, de kérlelhetetlenül az áldozat felé görbülnek a szomszédos tentákulumok, és órák múlva beborítják fejecskéik nedvével. Most már nem ragad olyan erõsen ez a folyadék, de a kimerült rovar abbahagyja a kilátástalan kapálódzást. A fejecskés mirigyek emésztõ váladékot kezdenek ráborítani a növény testére, amelybõl kioldják a nitrogéntartalmú fehérjét.

Az oldott tápanyagot azután a növény a tentákulumok utján felszívja.
Ismerünk növényevõ állatokat, ezúttal azonban "állatevõ növényt" ismertünk: meg. Haza is vihetjük a táptalajjal cserépbe áttett növényt, de üvegbura alatt tartsuk, nehogy kiszáradjon. Parányi húsdarabkákat éppúgy elfogyaszt, mint rovarokat, de megkülönbözteti az emészthelet len anyagot. Kavicsszemecskét ejtve a leveleire, a tentákulumokat ingerli ugyan, és nagy lassan ráhajolnak, mintha vizsgálnák, de emésztõnedvet nem bocsátanak rá, hanem ismét felemelkednek.
Rejtelmesnek látszik ez a viselkedés, pedig csak arról van szó, hogy a görbülési a mechanikai ingerhatás, az emésztõnedv kiválasztását pedig a fehérjetartalmú anyagokból eredõ vegyi ingerhatás váltja ki.
Mocsaras, lapos területeinken, pi. a Fertõ tónál egyéb növényi "ragadozó" is leselkedik a gyanútlan rovarokra: a Hízóka (Pinguicula). A talaj közelében elhelyezkedõ vastag levelei mirigyszõröktõl ragadósak, a hangyák és a kicsiny szárnyas rovarok veszedelmére. A levélre tévedt rovar kapálódzása fokozott nyálkatermelésre ingerli a mirigszõröket, és áldozat a ragadós nyalkába fullad. Itt nincsenek tentákulumok a levélen, ezért a levél pereme rácsavarodik a zsákmára, és emésztõ mirigyei megkezdik munkájukat.
Ezek lassú mozgású ragadózó növények voltak. John Ellis angol kutató azonban Észak- és Dél-Karolina tõzeglápjain olyan növényt fedezett föl a XVIII. században, amely méltán rászolgált a Vénusz légycsapója (Dionaea muscipula) névre - ma már botanikuskertek üvegházaiban is megcsodálhatjuk. Csapdául szolgáló kicsiny levelei szétnyitott kagylóhoz hasonlítanak, amelynek peremén hegyes ujjakra emlékeztetõ erõs szõrszerû nyúlványok sorakoznak, mint a szemhéjon a szempillák. A nyitott levél lemezén 3-3 érzékeny serteszõr is látható, amit ha fûszállal érintünk, a levél összecsukódik. Rosszul jár az a légy, amelyik a levélre téved. A zöld csapda összezárul, és az erõs pillák úgy kulcsolódnak egymás közé, mint két összetett tenyér ujjai. A megfogott légy egy darabig kifelé törekszik e rácsozat mögül, de erõlködésével csak sietteti végzetét. Minél jobban ingerli a belül levõ érzõsertéket, annál erõsebben szorul össze a két levélfél, és megkezdõdik az emésztõnedv kiválasztása. Néhány nap múlva már csak üres kitinvázat láthatunk viszont az ismét szétnyíló csapdában.

Finom üvegcsövecskével mintát vehetünk a növény emésztõnedvébõl; a vizsgálat szerint a gyomornedvhez hasonlóan fehérjék szétbontására képes, amit akár sajtdarabkán is kipróbálhatunk.

Észak-Amerika keleti oldalán a tõzeglápok jellegzetes rovarfogó növénye a hegyes papírzacskóra emlékeztetõ Sarracenia. Nincs magyar neve, hiszen nálunk ismeretlen. A zacskó nyílása fölött az átalakult levéllemez védelmet nyújt az esõ ellen: az alján ugyanis emésztõnedv található, melynek nem szabad felhígulnia. Rengeteg rovar leli halálát ebben a tölcsérszerû csapdában, melybõl nem lehet kimászni a kétségbeesett rovar felé dárda-ként irányuló szõrök miatt. Legfeljebb a madarak szedik ki õket, de az sem menti meg a rovarokat a pusztulástól.
Az üvegházakban is tenyésztett Sarraceniák tölcsérébõl lángban hosszúra kihúzott szemcseppentõvel vehetünk vizsgálatra szolgáló folyadékmintát. Ez néhány óra alatt elfolyósítja és felszívhatóvá alakítja a fehérjetartalmú darabkákat. A növény tehát csaknem úgy emészti az állati táplálékot, mint a gyomorfal emésztõ váladéka.
Még bõvebben jutunk növényi emésztõ folyadékhoz, ha a rovarfogó kancsóka (Nepenthes) levelébõl egyszerûen kiöntjük, mert abban annyi van, hogy meg is lötyögtethetjük tartójában. Hátsó-India, Jáva, Borneó õserdeiben honos ez a furcsa növény, melynek levelei a szabad végükön valóságos kancsóvá alakultak. Meg fedelük is van, de mint a Sarraceniánál, ez sem zárja el a kancsó nyílását, csupán az esõtõl védi az emésztõnedvet a felhígulás ellen. Nem szükséges a tropikus flórabirodalom területére utaznunk, hogy megismerhessük a különös növényt: megtalálhatjuk a budapesti botanikus kertben is.
A rovarokat a kancsó síkos pereméhez csalogatja annak többnyire feltûnõ színe. Onnan a mézfejtõ mirigyek csalják beljebb, majd barázdás lejtõ kezdõdik, amelyben nem lehet megállni. A csúszós perem belsõ élén a rovar hasztalan próbál kapaszkodni, a kancsó belsejébe zuhan. Hiába evickél a kancsó falához, a finom viasszal borított felületrõl újra meg újra visszaesik. Közben az emésztõnedv is bõségesebben termelõdik, és a zsákmány hamarosan a növény táplálékává lesz. Néhány hónap alatt a kancsó aljában összegyûlik az emészthetetlen maradványok tömege, különösen a növény természetes elterjedése területén, ahol sokkal több a rovar, mint az üvegházakban. Az elöregedett és hulladékkal szennyezett kancsó felmondja a szolgálatot, de addigra új kancsók fejlõdnek. Kezdetben csak egy kis bütyök látszik a levélér végén, abból egyre nagyobbodó hólyag lesz. végül kancsóvá alakul, és kinyitja fedelét. Ezzel megkezdõdik a kíváncsi rovarok tragédiájának új sorozata.
A kancsóka is a környezethez való alkalmazkodás rendkívüli példája. A vizsgálatok szerint a növekedést szabályozó növényi hormonok visznek szerepet a rovarfogó kancsó kialakulásában, de meg-felelõ támaszték is szükséges. A fán lakó fajok levélnyele hosszan lecsüng a trópusi fákról, amelyekre liánok módjára kúsznak fel ezek a növények. A levélnyél egy-egy ágat körül is hurkolhat. így biztosítva értékes terhét, a hosszú nyél végén függõ rovarfogó kancsót. Földre helyezve tönkremegy az ilyen kancsó. Ellenben vannak földön kúszó Nepenthes-fajok is; kancsójuk megfelelõen lapos és széles. Ezeknek éppen a függesztés van ártalmára.
Sajnos a helyszínen való tanulmányozásukra kevés mód nyílik, növényházakban pedig értékes bemutató anyag a kancsóka, amit kísérletekre elprédálni nem szabad. Így aztán a rovarfogó kancsókákról elmondhatjuk, hogy rejtelmesek, vagyis egyelõre még hiányosak a róla szerzett növényélettani ismereteink.
Nemcsak a szárazföldön, hanem vízben is élnek ragadozó növények. Hínár módjára lebegnek a víz tükre alatt Gyökerük nem fejlõdött, így nem is vehetnek fel tápláló anyagokat az iszapból. Talán ez késztette õket a ragadozó életmódra. Nálunk legismertebb a rence (Utricularia), melynek latin neve tömlõcskét jelent, a sok kicsi sallangra osztott levelei között ugyanis néhány milliméteres hólyagocskák rejlenek. Ezek parányi egérfogók módjára mûködnek. Nyílásuk olyan, mint a csapóajtó: befelé szabad utat enged, de kifelé nem nyílik. Apró rákocskák kerülnek be a csapdába, ahol fölemésztõdnek.
A Somogy megyei Baláta-tóban él az ugyancsak hínárszerû Aldrovanda. Ez a vízinövény kicsiben a Vénusz légycsapóját utánozza; örvösen elhelyezkedõ levelei végén csapószerkezet mûködik. Ha valamelyiket megérinti az ugrálva úszó vízibolha, a kis szerkezet menten bekapja. Földünkön sokfelé találhatunk hasonlóan "ragadozó" életmódot folytató húsevõ növényfajokat. A növényrõl alkotott fogalmunk ezek szerint kiegészítésre szorul: bizonyos esetekben a növény majdnem állat módjára viselkedik!