A XVIII. század második felében egyes természetbúvárok azt állították, hogy megfigyeléseik szerint vannak olyan növények, amelyek állati lényeket, kisebb rovarokat csapdába ejtenek, meggyilkolnak és megemésztenek, - de alig akadt valaki, aki ezt elhitte volna. Még a természettudósok véleménye is évtizedekig az volt, hogy a ragadozó növény "szenzációra éhes természetbúvárok agyréme". "Milyen fordított világ lenne az, ahol a növények eszik meg az állatokat?" "Egyike azon feltevéseknek, amelyeken minden értelmes botanikus és természetkutató nevet." Valóban nem volt könnyû elhitetni, hogy a csendes, helyhez kötött növény állatokat ragad meg, meggyilkolja õket, és táplálkozik velük. A természet búvárok megfigyelése mégis helyes volt, bármennyire ellentétesnek tûnt is a szokásos növényi életmóddal, de ez csak a XIX. században végzett kísérletek, megfigyelések eredményei alapján bizonyosodott be. Különösen Darwin kísérletei voltak jelentõsek annak eldöntésében, hogy egyes növényfajok valóban megemésztik rovaráldozataikat. Ezek a megfigyelések és kísérletek növényélettanilag olyan érdekes eredménnyel jártak, hogy pl. az egyébként nagyon higgadt és megfontolt Darwint is fellelkesítették és a harmatfûvel végzett kísérletei arra a megjegyzésre ragadtatták, hogy ez a növény ". . . éles elméjû állat". A rovarfogó és emésztõ "ragadozó" növények élete, kialakulása minden vonatkozásban még ma sem tisztázott, de így is legérdekesebb növényeink közé tartoznak, amelyekkel érdemes foglalkozni, életükkel megismerkedni.
A legelsõ rovarfogó, ragadozó növény, amellyel a természettudomány foglalkozott, a Vénusz légycsapója - botanikai nevén Dionaea muscipula - volt. John Ellis angol természettudós Észak-Amerikából küldte néhány préselt levelét, virágját és rövid leírását
Linnének 1769-ben. Ez a növény Észak- és Dél-Karolina tõzeglápjain él. Rendkívül érdekes levelei lapos kagylóhoz hasonlítanak, amelyet alul a fõér köt össze. Mindkét levélfélen 3-3 érzõserte van.
A level szélén hosszú, merev nyúlványok, ún. pillák vannak Ez a level kitûnõen mûködõ csapda, mert ha egy rovar rásétál és megérinti valamelyik érzõsertét, ezt kissé félrenyomja, akkor ez olyan ingerhatást vált ki, hogy a két levélfél összecsapódik, a szélén levõ pillák pedig - mint az összekulcsolt kéz ujjai - elzárják a levél szélét. A rovar menthetetlenül fogoly. Az ingerre a levél számtalan apró mirigyébõl fehérjeoldó emésztõanyag termelõdik. Az emésztés nagyobb zsákmány esetén 8-10 napig is eltarthat, majd a rovatból felvehetõ tápanyagok felszívódása után a levél szétnyílik, és ismét alkalmas újabb áldozat fogására. A visszamaradt, emészthetetlen rovarrészeket (kitin stb.) lefújja a szél vagy lemossa az esõ.
A Dionaea muscipula leveleinek az összecsapódása annyira gyors, hogy csak ritkán menekül meg az érzõsertéket megérintõ rovat. Menekülését már a levél teljes összezáródása elõtt is lehetetlenné teszik a levél szélein levõ pillák, amelyek rácsszerûen egymás közé illeszkednek. A levél akkor is összecsapódik, ha emészthetetlen anyag érinti meg az érzõsertét. A botanikus kertekben néha a behatóbban érdeklõdõ látogatóknak is be szokták mutatni a levelek mozgását, de ilyenkor csak egy vékony erõsebb fûszállal vagy tûvel ajánlatos megérinteni az érzõsertét, mert durvább, vastagabb tárgy megsértené a gyorsan összecsapódó levél szélein a pillákat. A többszöri összecsapódás nem közömbös a levélre, mert a megfigyelések szerint az ilyen levél hamarabb elpusztul, különösen ha sûrûn és rövid idõközökben követik egymást ezek az ingerhatások. Az emésztõnedvet termelõ mirigyek a csapdalevelek felsõ részén vannak; innen csurog rá a megfogott áldozatra a fehérjeoldó emésztõanyag A ragadozó növények közül a vénusz légycsapója legérdekesebbek közé számítható. A botanikus kerteknek is egyik ritka, különleges növénye. A legismertebb ragadozó növény a harmatfû, botanikai nevén Drosera. A különbözõ harmatfû fajok meglehetõsen elterjedtek a földkerekségen, így pl. hazánkban is honos a kerek levelû harmatfû, a Drosera rotundifolia. Ezek a növények egészen más módon fogják áldozataikat, mint a Dionaea. A rovarok fogására a harmatfû levelein nagyon sok tapogató - botanikai megjelölése: tentákulum -, vagyis nyélen ülõ, kis gömbben végzõdõ mirigy van, amelyek rendkívül ragadós anyagot választanak ki. A növény levelei olyanok, mintha számtalan harmatcsepp ragyogna rajtuk, innen a nevük. Ez megtéveszti a rovart, s amikor az szomját oltani rászáll, a ragadós anyag többé nem engedi el, sõt - az ingervezetés folytán - a szomszédos tentákulumok is néhány órán belül odahajolnak és gyorsítják az emésztést. Egyes fajoknak - fõként a Drosera spathulatanak és a Drosera capensisnek - még a levelei is ráhajolnak, rágörbülnek az áldozatra. A rovarok odacsalogatásával és fogvatartásával azonban még nem fejezõdik be a tentákulumok szerepe, mert a rovarral elõször érintkezõ és a késõbben odahajolt gömböcskék az áldozatra ezután már nem ragadós anyagot, hanem emésztõ enzimeket tartalmazó váladékot bocsátanak, amely feloldja a rovar fehérjeanyagait, s ezeket a növény számára most már felvehetõ tápanyagokat ugyancsak a tentákulumok szívják fel, juttatják el a növény leveleibe, szerveibe. Figyelemre méltó, hogy a növények életfolyamataiban is nagy számban vesznek részt enzimek, ezek az élõ szervezet által termelt anyagok, amelyeknek fontos szerepük az egyébként nagyon lassú vegyi folyamatok, erjedések meggyorsítása (szerves katalizátorok). Ám a Droserák és más magasabb rendû ragadozó növények olyan enzimeket is termelnek - az állati fehérjék felbontására -, amilyenek a többi növényben nem fordulnak elõ, csak az állatvilágban.
A harmatfû rovarfogásával kapcsolatban már Darwin sok megfigyelést közölt az 1875-ben megjelent "Rovarevõ növények" c. tanulmányában. Például leírta, hogy a növény milyen pontosan megkülönbözteti az emészthetõ és a nem emészthetõ anyagokat. Ugyanis ha húst vagy mas fehérje tartalmú anyagot helyezett, levélre, akkor a tentákulumok ráhajoltak, és megindult az emésztési folyama, Amikor viszont emészthetetlen anyagot, pl. kavicsszemecskét vagy üvegdarabkát tett rá, bár a tentákulumok ezekre is ráhajoltak, de nagyon hamar újra felemelkedtek, s az emésztõnedvet termelõ mirigyek nem léptek mûködésbe.
A Drosera tehát a kapott ingert érzékelte és különbséget tett a számára hasznos és haszontalan között. Ez azért figyelemre méltó, mert a növényeknek nincsenek ingerületvezetõ idegeik, tehát csak azt tételezhetjük fel, hogy a vezetés finom plazmafonalak révén történik. Érdekes, hogy az ingerhatást fokozni, a tentákulumok mozgását gyorsítani is lehet. Amikor pl. egy kis fehér féreg - az akvarisztikában a halak etetésére használt Enchytraeus - teljesen összezúzott anyagát, testnedveit csöppentettem a harmatfû levelére, a tentákulumok mozgása lényegesen rövidebb idõ alatt következett be, mint amikor legyet vagy sajtdarabkát tettem a levélre. Az egyik ilyen kísérletben, amikor pl. délelõtt 10 órakor különbözõ drosera fajok leveleire részben kicsiny sajtdarabkát, részben Enchytraeus-zúzalékot tettem, már két óra múlva: déli 12 órakor nagyon jelentõs különbség mutatkozott. A nálunk is honos kerek levelû harmatfûnek, a Drosera rolundifoliánA a sajttáplálékot kapott levelein alig volt észrevehetõ a tentákulum görbülés. Az Enchytraeusszal "etetett" leveleken azonban - egy öreg levél kivételével - mindegyiken észlelhetõ volt a tentákulumok különbözõ mértékû hajlása. sót egyes leveleken tömeges és nagymértékû. Mire a széles levelû Drosera spathulata "sajtos" levelein a tentákulumok mozgása jól megkezdõdött, akkorra az Enchytraeusszal táplált leveleken ez sokkal erõteljesebben jelentkezett, sõt egyes levelek már derékszögben fel is emelkedtek, hogy felülrõl is ráhajoljanak az eleségre. Ugyanis ennek a fajnak a levele rendszerint ráhajlik az áldozatra , mert így a ráhajló rész tentákulumjai is részt tudnak venni a táplálék felszívásában. Ezt más harmatfû fajokon is megfigyelhetjük, csak nem mindegyiken, ill. nem ilyen gyorsan következik be. A Fokföldrõl származó, hosszú, keskeny levelû, de tentákulumokkal gazdagon bontott Drosera capensis is az itt leírtakhoz hasonló eredményt adott. A nap további, délutáni szakaszában a sajtdarabkás leveleken is megindult vagy folytatódott a tentákulumok görbülése a táplálék felé, amelyet részben el is értek, de az enchytraeus-zúzalékot kapott leveleken ez is sokkal gyorsabban történt.
Ügy látszik, hogy a tentákulumok mozgásával kapcsolatban egyes drosera fajoknak ,,beidegzett" sajátságaik vannak. Többször is elõfordult pl., hogyha egy parányi eleséget a Drosera rotundifolia egyik hosszabb, a levél szélén elhelyezkedõ tentákulumjának a gömböcskéjére tettem, ilyenkor rendszerint még a legközelebbi tentákulumok sem hajoltak oda. A levél azonban a kapott ingert érzékelte, mert mint megfigyeltem, a tentákulumok mind a levél közepére hajoltak be, de miután ott táplálék nem volt, rövidesen visszaigazodtak eredeti állásukba.
A harmatfû fontos helyet kap a ragadozó növények életének megismerésével kapcsolatban a növényélettani kutatásokban; ebbõl a szempontból is a különleges, legérdekesebb növények egyike.
A harmatfûéhez nagyon hasonló a rovarfogási módszere egy másik ragadozó növénynek, a hízókának is, csak a leveleket borító tentákulumok laposak, rövid szárúak. Botanikai nemzetségnevük Pinguicula. Alacsony növények, leveleik vastagok, többnyire szinte a földön szétterülõ tõrózsában helyezkednek el. Különös sajátossága ezeknek a leveleknek, hogy nyálkásak, zsíros tapintatúak. A levelek nyálkás csillogása jó csalogatója az éhes vagy szomjas rovatoknak, ám ha elérik a levél felületét, akkor már nincs menekülés. A sok rövid szárral ellátott apró mirigy a menekülni akaró rovar mozgására mint ingerhatásra, olyan bõségesen termeli a sûrû, nagyon ragadós nyálkaanyagot, hogy rendszerint az áldozat belefullad. A finom plazmafonalakon gyorsan eljut a jelzés a sikeres fogásról egy másik mirigy csoporthoz, az ülõ mirigyekhez, amelyek megkezdik az emésztéshez szükséges enzim kiválasztását. A levél rendszerint a peremétõl kezdve az áldozat fölé csavarodik.
A hízóka a fajokból hazánkban is él a mocsári vagy ibolyás v,ragu hízóka, a Pinguicula vulgaris és a sárgásfehér virágú Pinguicula alpina. A botanikuskertek gyûjteményeiben többnyire látható egy nagyobb levelû faj, a Pinguicula caudata és egy érdekes, csillag alakban elhelyezkedõ levelû, a Pinguicula gypsicola. Mindkét utóbbi fajnak Mexikó a hazája.
A növényvilág egyik legkülönösebb tagja a "kancsóka". Hazája az Óvilág trópusi tájai: Hátsó-India, Borneó, Jáva stb. õserdõk borította területei. Nevét a rovarfogás céljára kancsó alakúvá módosult levelérõl kapta. Botanikai neve: Nepenthes. A kancsóka legtöbb faja fákon élõ növény, egyes fajok azonban talajszinten élnek. A módosult levél egy hosszúkás levéllemezbõl, majd kacsszerû, a fákon a kapaszkodást szolgáló, a vékony ágak gyûrûszerû közbefogására is alkalmas levélnyélbõl és ennek folytatásaként a kancsó alakú módosult levélrészbõl áll. A növény kúszó növekedésû, az epifita fajok a fákon liánszerûen kapaszkodva nõnek sokszor 20-50 méter magasba is, és itt fejlesztik legszebb kancsóikat. Ugyanis a levélnyél kacsszerû középsõ része biztos támasztékot talál a vékonyabb ágakon, gallyakon, s ez kihat a kancsók fejlõdésére és arra is, hogy csaknem mindegyik levélen kialakuljon a kancsó. A talajon élõ nepentheseknek a lehullott levelek, más korhadó anyagok között elhelyezkedõ kancsói valóságos farkasvermek a talajon futkározó rovarokra nézve. A fákon élõ nepenthes fajok kancsói hosszú, karcsú alakúak, fajok szerint kisebbek vagy nagyobbak Például a Nepenthes rajab kancsói a 40-50 cm nagyságot is elérik, s a kancsó nyílásának átmérõje 8-10 cm. A talajon kúszó fajok kancsói a fán lakó fajokénál szélesebbek, hasasabbak és csak 5-10 cm magasak.
A levélnyelek végén csüngõ rovarfogó kancsók miatt a világ legkülönösebb növényei közé tartoznak a nepenthesek. A kancsók felépítése rendkívül érdekes és a célnak annyira megfelel, hogy szinte megdöbbenünk azon, milyen "céltudatos" megoldásokat eredményez a növényi alkalmazkodás. A kancsóka nyílását felül perem veszi körül, amely többnyire élénkpiros, csalogató színû. A nyílás felett ferdén álló fedél van. Elterjedt, téves nézet, hogy a fedél lecsapódik, ha rovar jut a kancsóba. A fedél csupán a csapadékot vezeti el, hogy az emésztõnedv ne híguljon fel. Mind a fedél alsó részén, mind a perem belsõ oldalán mézfejtõ mirigyek vannak a rovarok csalogatására. Ezt szolgálja az is, hogy a kancsó oldalai rendszerint vörösbarna foltosak, színesek. A kancsó pereme kemény, üvegszerûen fényes, síkos gyûrût alkot, amelybõl párhuzamosan a kancsóka belsejébe vezetõ vékony bordák állnak ki. Ezek a bordák a perem belsõ oldalán túl érnek és hegyesen végzõdnek. Az egész perem így egy tökéletes csúszka, mert üveg sima peremén a rovar nem tud megkapaszkodni és a párhuzamos, kiemelkedõ borda élek még a súrlódási felületet is nagyon lecsökkentik. A peremen a kancsó belseje felé csúszó rovar eléri a perem szélét, amely nem simul a kancsó belsejéhez, rendszerint itt még próbál megkapaszkodni. Ezt azonban lehetetlenné teszi az, hogy a párhuzamos bordák hegyes végei túlérnek a perem szélén, s ezek nem alkalmasak erre, ezért a rovar menthetetlenül beleesik a kancsóba. Elõfordul esetleg, hogy a rovar eléri a kancsó oldalát a perem alatti részen, de menekülni akkor sem tud, mert ezt a sávot meg sûrûn fedik parányi viaszszemcsék, viaszpálcíkák, amelyek még a rovar lábának tapadó korongjait is eltömik (már amelyeknek van), és rövid idõn belül errõl a "viaszjégpályáról" belezuhannak a kancsóba. A viaszpálcikás öv alatt a kancsó belsõ felületét sûrûn fedik az emésztõnedvet, enzimet és savat - termelõ mirigyek, amelyeket tetõcserépszerûen felülrõl takar egy sima hártya, nehogy a kancsóból kijutni akaró rovarnak kapaszkodási lehetõséget biztosítsanak. Ezek a mirigyek a kancsó felsõ részén kisebbek és nagyon sûrûn helyezkednek el, a közepe felé nagyobbak és kissé ritkábbak, a kancsó alján pedig a legnagyobbak. Már aránylag kis mikroszkópi nagyítással is jól láthatók. Az elhelyezkedés sûrûségét és a mirigyek nagyobbodását jól érzékeltetik a következõ számok: ha pl. egy bizonyos mikroszkópi nagyítással a látómezõben a kancsó felsõ részén 35-37 mirigyet láttunk, akkor a középsõ részén 15-17, az alsó részén viszont csak, 10-12-t. A kancsóba belehulló rovarokat az emésztõnedv a kancsó alján mar készen várja, ebbe rendszerint néhány órán belül belefulladnak. Az elbontott, a növény táplálkozására felhasználható fehérjeanyagokat is a mirigyek szívják fel. A kancsóba beleesett rovar ingerére az emésztõnedvtermelés bõségesebb lesz. Mint ragadozónövény, a kancsóka mindig bõven jut táplálékhoz, mert hazájában, elterjedési területén gazdag a rovarvilág. A nektárt ígérõ színes kancsóperem nagyon jó csalogató, és ha a látogató rovar elindult a perem belsõ oldalán levõ mézfejtõ mirigyek felé, akkor számára nincs többé visszatérés. A kancsó alját lassan megtöltik a kitin és egyéb emészthetetlen anyagok, mert egy-egy levél több hónapig él, s ez alatt állandóan alkalmas a rovarok fogására. Állandóan fejlõdnek azonban az újabb levelek, amelyeknek a kialakulása azért érdekes, mert elõször a levélnyél hosszúkás, lemezszerû, a rendes levélre hasonlító része, majd utána a kapaszkodásra alkalmas kacsszerû rész fejlõdik ki, és csak ennek a végén kezd kialakulni maga a kancsó, amely eleinte csak a levélér megvastagodásának látszik. A kancsó teljes kifejlõdésekor nyílik fel a kancsófedél. amelyet tulajdonképpen a növény levelének tartanak.
Üvegházakban a kancsóka növényeket felfüggesztve, léckosarakba, tõzegmoha és páfránygyökér keverékébe ültetve tartják. Ebbõl láthatjuk, hogy hasonló igényük van, mint az epifita orchideáknak. A megszokott virágföldbe ültetve a kancsóka sínylõdik, elpusztul. A kancsóka kétlaki növény, tehát egy növényen vagy csak termõt vagy csak porzós virágok fejlõdnek, ezért van szüksége a rovarok segítségére a virágok megporzásában. A virágos növényeken azt látjuk, hogy a virágok alakja, a nektár és a virágpor elhelyezkedése stb. mindig a beporzást elvégzõ, a virágport hozó és másik virágra átvivõ rovarokhoz való alkalmazkodást is szolgálja, sokszor nagyon különös, érdekes módon. Lehet, hogy a növényvilágnak a rovarokkal való õsrégi kapcsolata, egymásrautaltsága is alapja volt, hogy a növény létre tudott hozni egy annyira célszerû fogó szerkezetet , mint a nepenthes kancsói, amikor a környezeti adottságú,. arra kényszerítették, hogy rovarokat is fogjon táplálékának a kiegészítésére.
A kancsókához hasonlóan fogják a rovarokat az Észak-Amerika keleti részén, mocsaras tájain, tõzeglápjain élõ Sarraceniák is. Levélnyelük tömlõszerûvé alakult, és felsõ peremrésze kiszélesedik. Itt van a tömlõ - a tulajdonképpeni csapda - bejárata. A rovarok idecsalogatására a felsõ peremen körül nektárt választ ki a növény, és itt a legélénkebb a színezõdés is. Egyes fajok levelének vége különös sisakként borul a csapda nyílása fölé, hogy az esõvizet távol tartsa a tömlõ belsejétõl. A rovarokat az élénkzöld, sárga, bíbor színek és a nektár a csapda nyílásához csalogatják. Nektárt keresve bejutnak a kürt vagy kehely alakú tömlõ belsõ oldalán a csúszós övig és belehullanak a csapdába. A tömlõ aljáról már nem juthatnak ki, mert annak belsejében befelé álló, hosszú szõrszálak megakadályozzák a kijárathoz való visszatérést. A tömlõ alsó részében összegyûlt emésztõnedvben - enzimet és savat választ ki a növény - elpusztulnak a rovarok. A tömlõ belsõ sejtjei felszívják a felhasználható tápanyagokat. A sarraceniák hazájukban olyan tömegesen fogják a rovarokat, hogy tömlõikbõl a madarak rendszeresen kiszedegetik õket. A tömlõben összegyûlt sok elpusztult rovar sokszor bûzös rothadással bomlásnak indul.
A sarracenia fajok a ragadozó növények között a magasabbak közé tartoznak. A Sarracenia flava sárgás színû tömlõleveleinek a magassága eléri a 80-100 cm-t is, de alakjuk keskeny, karcsú. A Sarracenia purpurea szép pírosra színezõdõ levelei szélesek, alacsonyak, a talajra támaszkodnak. Teljes szépségükben, fejlettségükben ezeket a ragadozó növényeket a nyári hónapokban láthatjuk botanikus kertekben, mert a téli idõszakban nyugalmi állapotban vannak, s rendszerint a tömlõlevelek is leszáradnak. Az erõteljesebb töveken tavasszal a levelekkel együtt fejlõdni kezd a virágkocsány is, amelynek csúcsán egy virág jelenik meg. A sarraceniák nemcsak mint ragadozó növények érdekesek, hanem a virágalkotásuk miatt is. Az öt csészelevél csillagszerûen helyezkedik el, ezeken belül van az öt párta- vagy sziromlevél, amelyek sárgásak vagy pirosak. A virág belsõ részen vannak a porzók és a bibe. A virág különös érdekességét a bibe, jelenti, mert a csúcsán pajzsszerûen kiszélesedik szétterül és esernyõszerûen visszahajlik, elölrõl nézve teljesen elzárja a virág közepét; a visszahajló részen levõ öt csúcs belsõ oldalán van az öt bibefelület. A könnyen bekövetkezõ virágzás jó lehetõség volt arra, hogy a botanikus kertekben a törzsfajok keresztezésével sok hibridet is elõállítottak ebbõl a különleges növénybõl.
A leglényegesebb, a legérdekesebb növényeket ismertük meg a ragadozó növények csoportjából. Természetesen egy fontos kérdést még tisztáznunk kell: miért alakult ki e növények különös táplálkozási módja? Ugyanis ha a többi növénnyel hasonlítjuk össze õket, - nem találunk lényeges különbséget közöttük. A ragadozó növényeknek is van gyökerük, zöld asszimiláló levelük, viráguk, amelyeket rovarok poroznak be. Tehát mint növények, - minden állati eredetû táplálék nélkül is meg tudnak élni. Sõt meg is élnek, ha nem jutnak rovartáplálékhoz. De akkor mi készteti ezeket a növényeket arra, hogy a növényi táplálkozási mód mellett állatokat gyilkoljanak meg és használjanak fel táplálékul? Erre egy szóval válaszolhatunk: a környezet. A ragadozó növények csaknem kivétel nélkül savanyú talajú, tápanyagokban nagyon szegény tõzeglápokon élnek. Gyökerük többnyire csak a tõzegmohapárnákban helyezkedik el, nem jut el az ásványi anyagokat nyújtó talajig. Táplálékfelvételük ezért nagyon korlátozott; de egyébként is gyengék, satnyák a gyökereik. Tápanyagellátás szempontjából a trópusi õserdõk fáin lakó, epifita életmódot folytató kancsókák sincsenek sokkal jobb helyzetben. A ragadozó növények termõhelyükön különösen a fehérjék felépítéséhez nélkülözhetetlen nitrogénben szenvednek hiányt. A megszokott növényi táplálkozási mód mellett ilyen mostoha körülmények között kétségessé válhat a faj fennmaradása. Ezért az életfontosságú tápanyagokban szûkölködõ növények egyes szervei átalakultak, alkalmassá váltak rovarok fogására és megemésztésére, mert az állatok testében sok a nitrogén, ill. a nitrogén tartalmú fehérjék. Már Darwin kísérletei és megfigyelései bebizonyították, hogy a ragadozó növények táplálkozását nagyon hasznosan egészíti ki a rovarok testébõl felhasznált anyagok. A rovarokkal is táplált növények jobban fejlõdnek, gazdagabb a virágzásuk és a terméshozamuk, mint azoké a ragadozó növényeké, amelyek számára lehetetlenné tették a rovarfogást. Darwin azt is bebizonyította, hogy valóban emésztés folyik, amikor a ragadozó növény rovartáplálékhoz jut, mert az emésztõmirigyek sejtjeiben ilyenkor változás történik: tartalmuk zavarossá válik, és zsírgolyócskák is képzõdnek bennük.
A ragadozó növények erõsen párás környezetben élnek. A párás környezet teszi lehetõvé azt, hogy bõrszövetük (az epidermis) vékony, és ezen át is fel tudnak szívni oldott anyagokat, ami a különleges táplálkozásuknál fontos tulajdonság számukra.
Érdekes, hogy a vízben élõ növények között is vannak rovarevõk. Egyik ilyen különleges ragadozó növény a gyökérzet nélküli, vízben alámerülve, lebegve élõ Aldrovanda vesículosa. Bár elterjedési területe elég nagy - Dél- és Közép-Európától a Kaukázusig, Kelet-Ázsia és Észak-Ausztrália -, mégis ritka növény. Magyarországon csak a Somogy megyei Baláta-tóban található. Örvösen álló levélkéi egy-egy csapdában végzõdnek, amelyek úgy fogják áldozataikat, mint a Vénusz légycsapója. Mint kicsiny, nyitott kagylók, olyanok a kis csapdák, amelyeknek a belsõ oldalán érzõserték és emésztõmirigyek vannak. Amikor a vízben úszó apró vízibolha stb. megérinti az érzõsertét, akkor a levél összecsapódik, az áldozat nem menekülhet, s a csapdában a mirigyek megkezdik az emésztõnedv termelését
Az egész világon elterjedt utricularia sok faja közül a hazai vizeinkben is gyakori az Utricularia vulgaris, a rence. Ez a gyökér nélküli lebegõ hínár is ragadozó növény, mint általában az utricularia fajok. Finoman osztott levelei vannak, amelyek között a kicsi, fajok szerint 1-4 mm nagyságú rovarfogó hólyagocskák
fejlõdnek ki. Ezek a csapdák csak egészen apró víziállatkákat,
pl. vízibolhát - Daphniát - és más apró vízirákocskát stb. tudnak foglyul ejteni. A csapda
bejáratánál néhány csalogató serte van amelyeken édes váladék termelõdik.
Ha az idecsalogatott állatka megérinti a csapda
kis csapóajtaját, ez befelé nyílik és az áldozat a vízzel együtt besodródik, de kijönni már nem tud, mert az ajtó kifelé nem nyílik A csapda mirigyei enzimet és savat választanak ki, és az állatka a rence tápláléka lesz.
Az utricularia fajok száma kb. 250. Fõképpen olyan állóvizekbe telepszenek be ezek a hínárnövény fajok, amelyekben sok apró tápláléknak alkalmas víziállatka él. Rendkívül érdekes, hogy Közép- és Dél-Amerikában még a Broméliafélék levéltölcséreiben - amelybe ezek a növények felfogják az esõvizet - összegyûlõ kevés vízben is élnek nagyon apró növésû rence fajok. Az utriculariák nem csak hínárnövények, mert a trópusokon nagy számban élnek talajlakú, sõt fán lakó utricularia fajok is, amelyeknek már többnyire rendes, lemezes leveleik vannak. Gyökerük ezeknek a fajoknak sincs, hanem a gyökerek helyett leveleket növesztenek be a trópusi õserdõk nedves mohapárnáiba. Ezek azonban nem lemezesek, mint a többi levelek, hanem a hínárnövény rencék leveleihez hasonlóan erõsen osztottak, sallangosak, és ezeken vannak a rovarfogó csapdák is. A növényi életmód szerinti táplálkozásra csak nagyon szûkös lehetõségük van az ilyen különleges, trópusi utricularia fajoknak. A rovartáplálkozás tehát hasznos táplálékkiegészítést jelent számukra. A hínárnövény utriculariáknak a táplálkozás szempontjából kedvezõbb a helyzetük, mert mint a vízben alámerülve élõ növények, a vízben oldott tápanyagokat egész testük felületén fel tudják venni.
Hosszú évmilliók során a növény- és állatvilág között jelentõi különbség alakult ki, de néha bizonyos hasonlóság is, mint például a rovarfogó növényeknek a táplálékszerzéskor és táplálkozás közben megnyilvánuló ingerjelenségei.